254/2. A kalapos utas — A finom por nyomában

Vaneau úr gondolatai valóban nem a borlap körül forogtak, hanem az apró, alig látható suhanás körül, ami az új utas kalapja alól szállt fel. „Vajon milyen évjáratú ez a por?” – merengett magában, miközben Laurent kalauz a megkönnyebbüléstől még mindig kissé kába tekintettel kémlelte a tájat.
„Charolles elsuhant, Monsieur Vaneau” – mondta Laurent, miközben egy képzeletbeli győzelmi zászlót lengetett. „Most már tényleg csak a nyugalom jöhet.”
„A nyugalom, Laurent, gyakran csak egy jól megrendezett előjáték” – válaszolta Vaneau, tekintetével még mindig az utas kalapján időzött. „És ez a por… nem a vonatra jellemző. Sem az asztali szösz, sem a kandallóhamu. Ez valami finomabb.”
Az elegáns hölgy felhúzott szemöldökkel fordult Vaneau úr felé. „Valóban, Monsieur? Talán az új kalapos utas valami titokzatos molykollekciót hoz magával?”
Vaneau elmosolyodott. „Lehetséges, Madame. Bár a molyok általában nem ilyen diszkréten hullanak. Ez inkább egyfajta ipari bájpornak tűnik, ami minden mozdulatra szökik a sötét anyagból. Meglehetősen szokatlan kiegészítő egy utazó öltözékéhez, nemde?”
Laurent még mindig a kezében tartotta a napernyő maradványait, és kissé zavartan nézett rá. „De hát… miért hordana valaki ilyen port a kalapján? Az tönkreteszi a selymet!”
„Éppen ez a kérdés, Laurent” – mondta Vaneau. „Miért takarná el az ember az arcát egy olyan kalappal, ami látszólag elárulja a tulajdonosát? Valószínűleg nem a rejtőzködés tökéletes mintapéldánya, hacsak… hacsak épp ez nem a cél.”
A szerelvény egy halk sziszegéssel belesimult a következő kanyarba, Montfaucon felé. Az „ipari bájpor” továbbra is diszkréten hullott a kalap alól, jelezve, hogy a vonat újabb, finomra őrölt rejtély felé robog.