254/1. Új rejtély a hálókocsin — A kalapos utas

Az új utas, kalapja alól, kétszer is megigazította azt, mintha valami zavarná a látását, vagy éppen ellenkezőleg, valami elrejteni valója lenne. Vaneau úr figyelmesen követte a mozdulatot, de nem szólt semmit. Laurent kalauz hosszú, megkönnyebbült sóhajjal omlott vissza az ülésére.
„Vége! Végre!” – suttogta, a homlokáról letörölve a képzeletbeli izzadságot. „Azt hittem, sosem szabadulunk meg a ketyegéstől.”
Az elegáns hölgy halványan elmosolyodott, de szemében még ott ült az előző feszültség árnyéka. „Valóban. Egy pohár Champagne, azonnal. A ketyegés kiveri az ember füléből a józan gondolatokat.”
Vaneau úr feléjük fordult, szája szélén enyhe mosoly bujkált. „A ketyegést nehéz elfelejteni, Madame, ha már megtanultunk figyelni a ritmusára. Bár attól tartok, az új utasunk, azzal a mélyre húzott kalapjával, valószínűleg nem a csendes ünneplés híve.”
Laurent felhúzott szemöldökkel nézett az említett irányba. „A kalap? Csak divat, Monsieur. Kicsit nagy, ennyi.”
„Vagy éppen a megfelelő méret ahhoz, hogy elrejtsen valamit” – javította ki Vaneau, tekintetét továbbra is az ajtó felé szegezve. „A divat, Laurent, gyakran a praktikum kifinomult álcája. Egy kalap, ami az ember arcát eltakarja, nem a flörtölés eszköze.”
A hölgy kuncogott. „Újabb kémkedés? Vagy egy újabb tánclépés?”
„Ah, Madame” – felelte Vaneau. „Ezúttal a koreográfia talán nem ennyire nyilvánvaló. De a vonat, mint tudjuk, sosem unalmas. Különösen nem, amikor az ember azt hiszi, minden rejtély megoldódott.”
A szerelvény halk zötykölődéssel szelte a tájat. Charolles felé tartottak. Vaneau gondolatait egy apró, halk suhanás foglalata le, mintha valami finom por hullana az új utas kalapja alól, minden egyes apró mozdulatnál.
„Charolles” – mormolta maga elé Vaneau, alig hallhatóan. „Úgy hiszem, Laurent, a borlap is tartogat majd meglepetéseket, és nem csak a szőlőfajták terén.”