253/9. A ketyegő napernyő — Öt perc a peronig

Laurent még mindig forgatta a fejét. „Táncos? Akkor hát nem a pisztáciafagylalt a tét, hanem egy valcer a peronon? És mi van, ha a rossz táncos elbotlik, Monsieur? Akkor ki viszi tovább az üzenetet? Vagy táncolunk mi?”
Vaneau úr, mielőtt válaszolt volna, lassan elővette finoman vésett ezüst zsebóráját mellényzsebéből. A fedél kattanva nyílt fel, felfedve az időt, amely most még inkább súlyt kapott a ketyegő napernyő üteme mellett. Egy pillanatig a számokra szegezte tekintetét, mintha nem is az időt, hanem a jövő egy rejtett részletét olvasná le róluk.
„Pontosan öt perc múlva Chantelle-le-Château állomásra érkezünk” – mondta nyugodtan, anélkül, hogy levenné tekintetét az órájáról, de hangja elárulta, hogy gondolatai már a peronon jártak. „És ami a táncot illeti, Laurent, nem hinném, hogy a mi szerepünk az lenne, hogy szinkronban libegjünk. Sokkal inkább az, hogy figyeljük, ki az, aki *tudja*, hogy libegnie kell.”
Az elegáns hölgy, aki eddig csak hallgatott, most halkan megköszörülte a torkát, majd azonnal elpirult. „Ó, bocsánat! Csak… a por.” De a pillantása, amelyet a folyosó felé vetett, ahol egy szürke köpenyes, láthatóan zaklatott új utas éppen feltűnt, sok mindent elárult. A szürke köpenyes férfi idegesen igazgatta a gallérját, majd egy pillanatra megállt, mintha valamilyen belső parancsra várna. Arcán félelem és bizonytalanság ült.
„A por, persze, Madame” – felelte Vaneau, és egy pillanatra az elegáns hölgyre pillantott, mielőtt visszatérő figyelmét a napernyőre szegezte volna, amely továbbra is diszkrét, de egyre sürgetőbb ritmusban ketyegett. „Érdekes, hogy milyen sokan érzékenyek a porra, éppen akkor, amikor valami váratlan tánclépés parancsa zeng a levegőben.” A vonat fékezni kezdett, a kerekek súrlódása egyre hangosabbá vált. A feszültség tapintható volt a fülkében. Laurent és az elegáns hölgy Vaneau úrra, majd felváltva a folyosó felé sandítottak, mintha attól tartanának, hogy a következő pillanatban valaki valóban flamencóba kezd a szűk térben.