253/8. A ketyegő napernyő — A tánclépés parancsa

Vaneau úr, finoman, szinte már-már operálva, forgatta a kezében a furcsa napernyőt. A ketyegés, amely addig egy monoton, ám baljóslatú ritmusban szólt, most valóban megváltozott. Egy sor gyors, rövid kattanás után egy hosszabb, mélyebb hang követte, majd ismét a gyors sorozat. Mintha egy diszkréten beragadt távíró próbálna elmondani valami rendkívül fontosat, de csak a kezdőbetűket tudná.
„Nos, Laurent,” szólalt meg Vaneau, tekintetét a napernyő belsejére szegezve, mintha az lenne a világ hetedik csodája, „úgy tűnik, a mi kis barátunk valóban beszélni kezdett. De nem szerelmes verseket szaval, és nem is a holnapi időjárás-jelentést súgja meg.”
Laurent, aki már a vonat padlóját pásztázta valami menekülési útvonalat keresve, felkapta a fejét. „Akkor mit, Monsieur? Kódot? Talán azt, hogy a következő állomáson fagyit árulnak, és siessünk, nehogy elfogyjon a pisztácia?”
Az elegáns hölgy, aki a torkánál ragadt sikoly ellenére is visszanyerte némi tartását, bátortalanul közelebb lépett. „Ez… ez nem morzejel? Én hallottam már morzejelet a rádión, ez… más.”
Vaneau elégedetten bólintott. „Madame, ön kiválóan megfigyelt. Ez valóban nem a tengerészgyalogosok üzenete. Sokkal inkább egy... nagyon specifikus útmutatás. A jeladó most már nem csak figyelmeztet, hanem koordinál is. A Chantelle-le-Château-i peronon, úgy tűnik, valakinek pontosan tudnia kell, merre tovább a következő lépésben. A ritmusváltás egyértelműen a ’jobbra fordulj, majd három lépést tegyél előre, és egyet hátra, miközben diszkréten megköszörülöd a torkod’ parancsot sugározza.”
Laurent szeme elkerekedett. „Torkot köszörülni? De hát, Monsieur, ez már-már... komikus!”
„Pontosan” – felelte Vaneau, és egy halvány mosoly villant meg az arcán. „A humor a legkifinomultabb álcázás. Ez a jelzés sokkal inkább egy tánclépésre emlékeztet, mint egy titkos tervre. De a lényeg, hogy aki érti, az tudja, mit kell tennie. Valószínűleg egy rendkívül rossz táncosról van szó, aki nem mer kockáztatni egy rögtönzött lépést.”