253/7. A ketyegő napernyő — A jeladó üzenete

A vonat ekkor már szinte vánszorgott, a fékezés sziszegő hangja belerondított a fülke feszült csendjébe. Vaneau úr, aki addig is mintha a világ zajaitól hermetikusan elzárva létezett volna, ezúttal is a zsebórájához nyúlt. Elegáns mozdulattal kinyitotta az ezüst fedelét, és egy pillanatra, mintha egy titkos randevú pontos időpontját egyeztetné, a számlapra meredt.
„Pontosan két perc múlva Chantelle-le-Château állomásra érkezünk” – mondta halkan, de a szavak súlya mindannyiukra nehezedett. – „És úgy tűnik, a mi ’türelmetlen barátunk’ még csak most kezd igazán érdekes dolgokat közölni. Ez a szaggatott kattanás már nem a találkozóra szóló meghívás, inkább egy... sürgős figyelmeztetés.”
Laurent, a kalauz, akinek az arca a zümmögő-kattanó napernyő és a lassuló vonat kettős hatása alatt már egészen galambszürke árnyalatot öltött, felsóhajtott. „Figyelmeztetés? De mire, Monsieur? Arra, hogy a vonat késik, vagy hogy a napernyőnk épp felrobban?”
Az elegáns hölgy egy apró sikolyt fojtott el, és kezével a szájához kapott. Szemei, mint két riadt mogyorószem, Vaneau és a napernyő között cikáztak. „Bombára? Azt mondta, nem bomba!”
Vaneau úr nyugodtan elmosolyodott. „És most sem mondom. Egy bombának sokkal kevésbé lenne kifinomult a kommunikációja, kedves mademoiselle. Ez a szerkezet nem robbanni akar, hanem… beszélni. Laurent, kérem, tartsa egy pillanatra ezt a különös szerkezetet. Azt hiszem, itt az ideje egy alaposabb vizsgálatnak. A jeladó, úgy érzem, most aktivált egy új funkciót.” Azzal finoman elvette a kalauz kezéből a napernyőt, mintha az csak egy hétköznapi, esőtől védő tárgy lenne, és máris a belső mechanizmus felé fordult.