253/5. A ketyegő napernyő — Sürgető ütemek

– Valakinek, aki csatlakozik hozzánk? – kérdezte az elegáns hölgy, selyemkesztyűs kezével ijedten szorítva meg a sálját. – Csak nem azt akarja mondani, Monsieur, hogy az esernyőm egyfajta... hívójel?
– Pontosan ezt, mademoiselle – felelte Vaneau, miközben finom ujjhegyeivel végigsimította a selyem feszülését a fémbordákon. – Egy rendkívül leleményes, bár kétségkívül zajos hívójel. A fekete-erdei mesterek nem bízták a véletlenre.
Laurent, a kalauz, végre megkönnyebbülten helyezte el a tálcát a fülke kis asztalán, bár a herendi csészék még a fán is halkan rezonáltak a napernyő ütemére.
– Ha megengedi, Monsieur Vaneau, én inkább egy megvadult harkályra gyanakodnék. Ha ez a szerkezet valóban jelez, akkor a fogadó félnek is a vonaton kell lennie, nemde?
– Valóban – bólintott a detektív. – Vagy a vonaton, vagy rendkívül közel a vágányokhoz.
A szerkezet kattogása ekkor hirtelen élesebbé, szaporábbá vált, mintha egy láthatatlan karmester kettős ütemet vezényelt volna a sötétben. Az elegáns hölgy hátralépett.
– Ez már nem a svájci nagybácsi keringője – suttogta.
– Távolról sem – mondta Vaneau. Elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig nézte a csendesen járó mutatókat, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan kilenc perc múlva Chantelle-le-Château állomásra érkezünk. Ott a rejtélyes válaszadó bizonyára nem fogja tudni megállni, hogy ne keresse a forrást.
A vonat kerekeinek zakatolása mélyebb tónusra váltott, miközben a ketyegő napernyő makacsul verte az új, sürgető ritmust a fülke feszült csendjében.