253/4. A ketyegő napernyő — A fekete-erdei ütem

– Nos, mademoiselle – szólalt meg Vaneau, miközben előhúzott egy apró, ezüstözött nagyítót a mellényzsebéből. – Úgy tűnik, az Ön esernyője nem csupán az eső ellen véd, hanem kiválóan alkalmas egy kisebb tüzérségi ezred ütemes meneteltetésére is.
– Ez... ez lehetetlen – suttogta az elegáns hölgy, selyemkesztyűs kezével a fülke falának támaszkodva. – Édesapám azt mondta, ez egy egyszerű, családi ereklye. Egy zenélő doboz, amelyet a svájci nagybátyám készített.
– A svájci nagybátyja vagy rendkívül komor ember lehetett, vagy a hadügyminisztériumban dolgozott kódfejtőként – jegyezte meg a fődetektív, miközben a finom fogaskerekek játékát figyelte. – Ez a ritmus ugyanis nem egy keringő. Hallja, Laurent? Három rövid, három hosszú, majd egy hirtelen szünet.
Laurent, a kalauz, még mindig a herendi teáscsészéket egyensúlyozta a tálcán, bár a csörömpölésük lassan elérte a kritikus frekvenciát.
– Ha megengedi, Monsieur Vaneau, én leginkább azt hallom, ahogy a saját pulzusom próbálja túlharsogni ezt a szerkezetet. Nem kellene ezt az ablakon át a folyóba hajítanunk?
– És megfosztani magunkat a tudományos kíváncsiság örömétől? – Vaneau halkan felnevetett. – Ráadásul a halaknak sincs szükségük pontos időmérésre. Nézze csak ezt a kis rézhengert. Nem svájci munka. Sokkal inkább a fekete-erdei műhelyek precizitását idézi. És ami még érdekesebb... a szerkezet nem visszaszámlál.
– Hanem? – kérdezte a hölgy feszülten.
– Jelez. Valaminek, vagy valakinek, aki hamarosan csatlakozik hozzánk.
Vaneau óvatosan visszaengedte a fémburkolatot, mire a ketyegés tompa, ritmikus morajlássá halkult, miközben a vonat Chantelle-le-Château felé robogott.