253/3. A ketyegő napernyő — Négynegyedes feszültség

Az elegáns hölgy arca egy árnyalattal sápadtabbá vált a gőzölgő tea felett, ahogy a selyemernyő burkolata alól immár egyenletes, katonás precizitással csendült fel a négynegyedes ütem.
– Külső mechanikai impulzus? – ismételte meg fojtott hangon. – De hát senki sem ért hozzá az indulás óta, Monsieur Vaneau.
– Kivéve a rázkódást, amelyet a váltók okoztak az előző kanyarban – mutatott rá a nyugalmazott fődetektív, miközben finom mozdulattal átvette a kis rézkulcsot a reszkető kalauztól. – Vagy esetleg egy előre beállított késleltetést, amely most lépett életbe. Laurent barátom, kérem, ne fogja meg azt a tálcát olyan görcsösen, mert a herendi porcelán nem bírja a drámai feszültséget.
– De Monsieur, ha ez egy... – dadogta Laurent, szemét a gyanús ernyőre szegezve.
– Ha ez egy pokoli szerkezet lenne, kedves Laurent, már rég nem a teáról beszélgetnénk – felelte Vaneau szárazon. – Egyébként is, a merénylők ritkán díszítik a munkájukat brüsszeli csipkével. Túl költséges esztétika a pusztításhoz. Miközben az Intercontinental Express elszántan robogott Valençay irányába, a fém kerekek kattogása furcsa duettet alkotott az ernyőből áradó hanggal.
A hölgy hirtelen a fogantyú felé kapott, mintha vissza akarná venni a tárgyat, de Vaneau egy udvarias, ám határozott mozdulattal kitért az útja elől, miközben a kulcs hegyét óvatosan a sárgaréz gomb alatti apró nyílásba illesztette.
– Csak egy apró pillantás, mademoiselle. Hiszen a kíváncsiságom, mint tudja, az egyetlen luxusom, amit nyugdíjasként is fenntarthatok.
A zár halk kattanással engedett, és a napernyő nyele finom sziszegéssel csúszott szét, feltárva egy apró, aranyozott fogaskerekekkel teli belső hengert, amelynek üteme ebben a pillanatban ismét megváltozott.