253/2. A ketyegő napernyő — Ritmusváltás a folyosón

Laurent kalauz sietős léptekkel távozott a teáért, miközben Monsieur Vaneau szelíd kíváncsisággal lépett egyet a ketyegő szerkezet felé.
– Ha nem tévedek, mademoiselle, a nagyapja finommechanikus volt – jegyezte meg Vaneau, ahogy a selyemmel borított ernyő rézgombját tanulmányozta. – Bár egy csipkeernyőbe rejtett szerkezet meglehetősen szokatlan megoldás a pontos idő megőrzésére.
– A nagyapám rendkívül gyanakvó ember volt – mosolygott a hölgy, miközben ujjait a fogantyún pihentette. – Mindig attól tartott, hogy ellopják az óráit, így végül szinte minden személyes tárgyába fogaskerekeket épített. A sétapálcájába, a kalapdobozába, sőt még a szivartartójába is.
– Figyelemreméltó előrelátás – felelte Vaneau szárazon. – Bár a szivartartó ütemes kattogása alighaném elrontotta a dohányszívás nyugalmát. De mondja csak: miért éppen most, ezen az éjszakai járaton döntött úgy, hogy útnak indítja ezt a családi emléket?
A hölgy kissé zavartan megigazította a kesztyűjét.
– Egy sürgős táviratot kaptam tegnap este. A vevő kétszeres árat ígért, ha a tárgyat még ma eljuttatom hozzá. Azt mondta, a gyűjteménye nem várhat.
Laurent ebben a pillanatban tért vissza a gőzölgő teástálcával. A kalauz keze érezhetően remegett, ahogy a csészét az asztalkára helyezte, majd egy apró rézkulcsot csúsztatott Vaneau tenyerébe.
– A teája, mademoiselle... És a szerszám – suttogta kétségbeesetten Laurent. – Ugye biztos benne, Monsieur Vaneau, hogy ez nem fog... elszállni?
– Kizárt dolog, Laurent – válaszolta Vaneau higgadtan. – Bár a ketyegés ritmusa éppen az imént váltott át háromnegyedes ütemről négynegyedesre. Egy egyszerű óramű ilyet ritkán tesz magától... hacsak nem kapott egy külső mechanikai impulzust.