253/1. Új rejtély a hálókocsin — A ketyegő napernyő

– Bocsásson meg, uram – fordult az újonnan érkezett hölgy Laurent kalauzhoz, miközben finoman megrázta a selyemmel bevont, rézgombos napernyőt. – Ez a kocsi tart a VIP-hálókocsik felé? Nagyon aggódom a poggyászomért, a szerkezet ugyanis meglehetősen kényes a zötykölődésre.
Laurent megdermedt. Az ernyő fogantyújából hallható, éles és meglepően szapora kattogás egyáltalán nem hasonlított semmilyen szokásos esernyőmechanikára. A kalauz szorongva pillantott Monsieur Vaneau-ra, aki elegáns nyugalommal simította meg a hajtókáját.
– Ön bizonyára nagyon ügyel a pontos időre, mademoiselle – jegyezte meg csendesen Vaneau. – Habár a napernyők ritkán szoktak másodpercenként háromszor ketyegni.
– Ó, ez nem óra, uram! – nevetett fel a hölgy, miközben finoman megigazította kalapját, és megállt a 3-as fülke előtt. – Ez egy családi ritkaság, amit Saint-Mireux állomáson kell átadnom egy gyűjtőnek. A nagyapám szabadalma. Csak éppen… az utóbbi időben különös szokásokat vett fel.
– Rendkívül figyelemreméltó – bólogatott Vaneau udvarias mosollyal. – Különösen egy olyan vonaton, ahol a mechanikus rejtélyek láthatóan kedvelik a társaságot. Laurent, kérem, hozzon egy csésze friss teát a hölgynek! És talán egy kis csavarkulcsot is, ha a napernyő véletlenül ki akarná nyitni magát.
– Monsieur Vaneau, ugye nem gondolja, hogy megint… – suttogta kétségbeesetten a kalauz.
– Én sosem gondolok semmit, Laurent – válaszolta Vaneau. – Csupán megfigyelem, ahogy az események kibontakoznak.
A szerelvény közben zökkenőmentesen száguldott a sötétedő tájban, míg a ketyegés ritmusa lassan betöltötte a folyosó csendjét.