252/5. A lepecsételt fadoboz — Léptek Bellerive felé

– Kroll doktor kalandja után azt hittem, végre csendes éjszakánk lesz – sóhajtott Laurent kalauz, miközben zsebkendőjével megtörölte a homlokát.
– A csend ritka vendég ezen a vonaton, Laurent – felelte Vaneau, és szeme a szürke köpenyes új utas határozott, mégis túlságosan óvatos lépteit követte. – Különösen, ha valaki úgy szorongat egy lepecsételt fadobozt a kabátja alatt, mintha az a saját tüdeje lenne.
Az új utas megérezte a figyelmet. Megállt a 4-es fülke ajtajában, megigazította selyemnyakkendőjét, és feszült mosollyal bicentett.
– Jó estét, uraim. Csupán néhány személyes irat és családi emlék. Semmi aggodalomra okot adó.
– A személyes emlékek ritkán nyomnak ennyit, uram – jegyezte meg Vaneau szelíden, hangjában halvány mosollyal. – Bár elismerem, a vörös viaszpecsét a doboz sarkán rendkívül stílusos.
A férfi arca egy pillanatra megrándult, majd gyors bocsánatkérés kíséretében besurrant a fülkéjébe, és kattanásig húzta az ajtót.
Laurent tanácstalanul nézett a fődetektívre.
– Gondolja, hogy újabb bonyodalom vár ránk?
Émile Vaneau elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig nézi a mutatók mozgását, majd nyugodtan megszólal:
– Pontosan harmincöt perc múlva Bellerive állomásra érkezünk. Addigra érdemes lesz megtudnunk, miért illatozik az a családi emlék friss lakktól és fűszeres dohánytól.