251/7. A hálókocsi kódolója — Az utolsó fogaskerék

– Nem jár le – felelte halkan az utas, miközben a homlokát törölgette. – Ha megáll, a rugók feszültsége tönkreteszi a belső szelepeket. Ez egy pneumatikus kódoló.
Monsieur Vaneau száraz mosollyal nyúlt a mellényzsebébe, és elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig nézte, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan hat perc múlva Aulnay-les-Forges állomására érkezünk. Addig is tisztázhatjuk a helyzetet.
– Tisztázni? – hördült fel a Lainville-i nyomozó. – Hiszen nincsenek is valódi iratai!
– Mindenki azt hitte, egy elhunyt órásmester hagyatékáról van szó, aki diplomáciai pecsétek mögé bújik – magyarázta Vaneau. – A félrevezetés kiváló volt: a sárgarézpor és a gyanús tengelykésés mind azt a látszatot keltették, hogy a vonat hibája miatt aggódik. Valójában azonban a pecsét hamis, a doboz pedig a párizsi távída legújabb, titkosított mechanikus vevőegységét rejti, amelyet Nancyból tulajdonítottak el. Az elhunyt mester neve csupán fedősztori volt. Ön tehát nem más, mint…
A vonat hirtelen óriásit rándult. A fékek éles csikordulással haraptak a sínekbe, a poharak hangos csörrenéssel dőltek egymásnak. A szerelvény lassan begördült Aulnay-les-Forges állomására.
Az ajtó feltárult, és a peronról két egyenruhás rendőr lépett be.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, államtitok megsértése és lopás ügyében – mondta a vezetőjük a szürke köpenyesnek.
– …mint a nancy-i távírda elbocsátott segédje – fejezte be Vaneau, mintha a rendőrség pontosan az ő zárszavára várt volna.
A férfit elvezették. A peronról máris új utasok szálltak fel. Köztük egy sápadt úr, aki egy nehéz, lelakatolt kalitkát szorongatott, amiből halk, ritmikus kaparászás hallatszott. Vaneau elgondolkodva figyelte őt.