251/3. Új rejtély a hálókocsin — Konyhai csel és sárgarézpor

– Nos, ha a közvetlen diplomácia csődöt mondott, kénytelenek vagyunk a vendéglátás nehézfegyverzetéhez nyúlni – suttogta Laurent kalauz, és máris elővarázsolt egy tálcát, rajta két pohár gőzölgő, gyanúsan sötét gyógyteával. – A vörösáfonya-főzetem még a legzárkózottabb utast is jobb belátásra bírja. Vagy legalábbis arra, hogy kinyissa az ajtót egy udvarias elutasításra.
– Attól tartok, barátom, hogy a mi emberünknek most nehezebb dolgok fekszenek a gyomrán, mint a maga főzete – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben finoman hátralépett, helyet engedve a nyomozónak. – De a kísérlet dicséretes. Figyelje a kezét, amikor átveszi.
Laurent határozottan kopogtatott. Belülről azonnal elhallgatott a fémek ütemes koccanása. Némi matatás után az ajtó ismét résnyire nyílt.
– Nem kértem semmit! – sziszegte a zaklatott utas, de a tekintete önkéntelenül is a folyosón várakozó Vaneau-ra tévedt.
– A társaság ajándéka a Miremont-les-Eaux utáni szakaszra, uram – mosolygott Laurent. – Segít a tengeri betegség ellen. Vonaton is.
Ahogy az utas kinyújtotta a karját, hogy elvegye a csészét, a kabátujja kissé felcsúszott. Vaneau szeme azonnal megakadt a férfi csuklóján látható, friss, vörösesbarna dörzsölésnyomokon, és azon a finom, sárgaréz poron, ami a körmei alá tapadt. Ráadásul a fülke mélyéről egy jellegzetes, fémes kattanás hallatszott, mintha egy rugós szerkezet végre a helyére ugrott volna.
– Köszönöm, de nincs szükségem rá! – csapta be az ajtót az utas.
– Nos? – fordult a nyomozó Vaneau-hoz. – Látta?
– Igen – bólintott a detektív. – Az úr nem lakatos, mégis sárgaréz reszelék van a kezén. És ami még fontosabb: a doboz nem zárva van, hanem éppen most próbálják kinyitni. Belülről. Ha így halad, még Salignac-les-Bains előtt sikerrel jár.