251/2. Új rejtély a hálókocsin — Ritmusok a zárt ajtó mögött

– Nos, Monsieur Vaneau, mi a véleménye? – suttogta Laurent kalauz, miközben gyanakvóan pislogott a fülke zárt ajtaja felé. – Családi emlékek? Ilyen súlyban? Talán egy páncélozott családi fotóalbum?
– Vagy egy igen kiterjedt családi ezüstkészlet, amelyet a tulajdonosa nem bízott a bankárok ingatag becsületére – jegyezte meg Vaneau, miközben lassan elindult a folyosón. – Bár a doboz zuhanásának tónusa inkább megmunkálatlan nyersvasra utalt, mintsem finom ötvösmunkára.
A hálókocsi padlója finoman vibrált a kerekek ütemes zakatolása alatt. Ahogy elhaladtak a fülke előtt, bentről különös, ritmikus, tompa fémzaj szűrődött ki. Olyan volt, mintha valaki egy apró kalapáccsal finoman, de módszeresen kopogtatná a vasdoboz oldalát.
– Csak nem javít valamit? – kérdezte a lainville-i nyomozó, közelebb hajolva az ajtóhoz.
– Vagy épp ellenkezőleg, szabadulni próbál belőle – suttogta Laurent. – Talán egy bezárt állat? Egy különleges hüllő?
– Ha az egy hüllő, kalauz úr, akkor annak pikkelyek helyett acéllemezei vannak, és szénnel táplálkozik – felelte Vaneau száraz mosollyal. – De figyelje meg a kopogás ritmusát. Nem szabálytalan menekülési kísérlet. Sokkal inkább… egy kódolt üzenet vagy egy mechanikus szerkezet finomhangolása.
Hirtelen a vonat rázkódott egyet, ahogy ráfutott egy váltóra. A fülke ajtaja résnyire kicsúszott, és a szürke köpenyes, zaklatott utas ijedt arca bukkant fel a sötétben. Amikor meglátta a hármas fogatot a folyosón, azonnal visszarántotta az ajtót, de a résen át egy pillanatra láthatóvá vált a vasdoboz: nehéz rézpántok és egy furcsa, fogaskerekes zárszerkezet díszítették.
– Úgy tűnik, az úr nem kedveli a társaságot – állapította meg a nyomozó. – Vagy fél valamitől.
– A félelem igen hasznos tulajdonság, ha az ember nehéz terhet cipel – mondta Vaneau, s szeme sarkában apró ráncok futottak össze. – Különösen, ha az a teher nem is teljesen az övé.