250/6. A sétapálca titka — Rezonancia és bilincs

– A fizika és a bűnözés közös tulajdonsága, hogy mindkettő szereti a ritmust – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben a pálcát hanyagul a karjára akasztotta.
– Maga szerint ez vicces? – kérdezte a kalauz még mindig kissé remegő hangon.
– Nem vitatom – felelte Vaneau szárazon. – De a tények néha különös humorérzékkel rendelkeznek. Az elterelés tökéletesen működött. Mindenki azt hitte, hogy a rezonancia egy felrobbanó szerkezet előszele, s a fülke előtt tolongott. Valójában azonban a rezgés csak arra szolgált, hogy amíg önök itt rettegnek, a szomszédos fülkében utazó cinkos feltűnés nélkül átkutathassa a postazsákokat.
– Egy cinkos? – sápadt el a lainville-i nyomozó. – De hát ki?
– Az elkövető nem más, mint...
A vonat hirtelen óriási csikorgással fékezni kezdett. Poharak csörrentek a fülkékben. A szerelvény lassan begördült Miremont-les-Eaux állomásra.
Az ajtók kinyíltak, s a peronon már várakozó helyi nyomozók azonnal felszálltak. A vezetőjük röviden körbenézett a folyosón, majd a szomszédos fülkéből épp kiosonó, barna kalapos úrhoz lépett:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a postai küldemények megdézsmálása ügyében.
Vaneau elmosolyodott, s halkan befejezte a mondatát:
– ...mint a barna kalapos úr, aki az imént megpróbált átsiklani a csendőrök mellett.
A letartóztatottat gyorsan elvezették. Az utasok egy része leszállt, s a személyzet végre megkönnyebbülten fellélegzett. Új utazók léptek a fedélzetre, köztük egy rendkívül sietős úriember, aki egyetlen apró, de feltűnően nehéz vasdobozt szorongatott, miközben gyanakvóan méregette a kalauzt. Vaneau elégedetten figyelte a jelenetet, miközben a vonat ajtajai becsukódtak, s a szerelvény megindult a következő állomás, Lombez-les-Fleurs felé.