250/4. A sétapálca titka — Rezonancia Luneville felé

A kerekek ritmikus zakatolása mögül hirtelen egy egészen másfajta, mélyebb tónusú vibráció kúszott elő a hálókocsi padlózatából. Olyan volt, mintha egy óriási fémdarázs fészkelte volna be magát a burkolat alá, pontosan a negyedik fülke magasságában.
– Hallja ezt, nyomozó? – suttogta Laurent, miközben egyik kezével a folyosó kapaszkodójába, a másikkal a tányérsapkájába kapaszkodott. – Ez nem a gőzmozdony rezgése. Ez… ez a sétapálca lesz!
– Nyugalom, kalauz úr – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben ujjbegyével finoman megérintette a fülke teakfa ajtókeretét. – A fizika törvényei szerint a fa ritkán zümmög önállóan, kivéve, ha darazsak lakják. Ebben az esetben viszont a hanghatás túlságosan is ritmikus.
A lainville-i nyomozó gyanakvóan lépett közelebb, fülét szinte a faborításra tapasztva. – Úgy tűnik, az utasunk valóban beindított valamit. Vagy a selyemkendő lecsúszott a gombról. Monsieur Vaneau, be kell törnünk az ajtót, mielőtt szétesik a vagon!
– Egy ajtó betörése mindig rendkívül látványos, nyomozó, ám roppant kellemetlen, ha a túloldalon csupán egy úriember tisztítja a lábbelijét egy újfajta szerkezettel – vetette ellen Vaneau száraz mosollyal. – Ráadásul a Luneville felé száguldó vonaton a magántulajdon tisztelete még megelőzi a túlzott kíváncsiságot.
Ebben a pillanatban a fülkeajtó résnyire feltárult. A szürke köpenyes új utas sápadt, verítékes arca bukkant elő a homályból. Kezében még mindig ott volt a sétapálca, ám a zöld selyemkendő most szorosan a markába volt gyűrve.
– Megmondtam! – suttogta fojtott hangon az utas, miközben a pálca ezüst gombja láthatóan remegett. – A kerekek ritmusa interferenciát okoz! Ha nem lassítunk, a rezonancia átterjed a kerekekre is!