250/2. A sétapálca titka — A zöld selyemkendő

A szürke köpenyes új utas hirtelen megtorpant, és egy finom, zöld selyemkendőt húzott elő a zsebéből. Kínos gondossággal csavarta a sétapálca ezüst gombjára, mintha csak egy tüsszentő gyereket akarna megóvni a fülke hideg huzatától.
– Ön szerint robbanóanyagot rejteget abban a botban, Vaneau úr? – suttogta a lainville-i nyomozó, miközben feszülten figyelte a férfi minden rezdülését. – Vagy talán valami ritka, csempészett mérget?
– Vagy egyszerűen csak mélységes tiszteletet érez az Intercontinental Express padlóburkolata iránt – jegyezte meg Monsieur Vaneau a rá jellemző szárazsággal. – Bár el kell ismernem, a selyemkendő némileg túlzásnak tűnik egy egyszerű fadarab esetében.
Laurent, a kalauz, közelebb lépett, arcán a szakmai kíváncsiság és a kötelességtudat furcsa keverékével.
– Én már láttam olyat, hogy valaki a macskáját utaztatta kalapdobozban, de olyat még nem, hogy egy sétapálcának saját selyemhálózsákja legyen. Megszólítsam?
Mielőtt a kalauz léphetett volna, a zaklatott utas hirtelen megfordult. Tekintete vadul cikázott a három férfi között, miközben ujjai fehéredésig szorították a letakart ezüstgombot.
– Nem szabad megütni! – sziszegte rekedten. – A legkisebb rezgés is... elindíthatja.
– Mit indíthat el, uram? – kérdezte Vaneau higgadtan, félrebillentve a fejét. – A vonatot? Mert azon már túl vagyunk, és biztosíthatom, hogy a gépész remekül végzi a dolgát Saint-Amand felé robogva.
A férfi nem válaszolt. Gyors, csúszó mozdulattal behátrált a 4-es fülkébe, és olyan halkan csukta be maga mögött az ajtót, mintha attól félne, hogy a zár kattanása is végzetes lehet. A folyosón feszült, kérdő csend maradt utána.