250/1. A sétapálca titka — Csendes indulás Chantilly-le-Roy felé

Laurent kalauz mélyet sóhajtott, majd zsebkendőjével megtörölte homlokát. „Azt hittem, soha nem szabadulunk meg ettől a csörgéstől!” – mondta, miközben a lainville-i nyomozó, aki még mindig kissé borzongott a folyosón, megigazította gyűrött zakóját.
„Valóban, a zaj meglepően kitartó volt” – válaszolta Monsieur Vaneau szárazon, anélkül, hogy levenné tekintetét a magas, szürke kalapos úrról, aki most éppen a 4-es fülke előtti részen rendezkedett be. Az új utas feltűnő mozdulattal tette le bőröndjét, miközben gondosan ügyelt arra, hogy ezüstgombos sétapálcája hegye még véletlenül se érintse a padlót, mintha az valami fertőző tárgy lenne, vagy épp ellenkezőleg, valami törékeny, ami nem bírná el a vonati koszt. A folyosó némasága szinte tompa dobpergéssé változott a friss rejtély árnyékában.
„És most mi jön, Vaneau úr? Egy csendes utazás? Vagy valami újabb furcsaság, ami a sínek ritmusát fogja felborítani?” – kérdezte Laurent, már visszanyerve szokásos, kissé derűsebb modorát. Bár a félelem elszállt, a kíváncsiság maradt.
„A csend, kalauz úr, gyakran csak a vihar előtti pillanat. Vagy épp a következő akkord, ami még nem csendült fel” – felelte Vaneau, majd pillantása ismét a sétapálca mozdulatára tévedt. „És ami a furcsaságokat illeti, nos, az Intercontinental Express sosem szűkölködik bennük. Különösen akkor nem, ha az ember hajlandó figyelni azokra a részletekre, amelyeket mások elmulasztanának.”
A vonat egyre gyorsabban robogott. A táj elmosódott az ablakok mögött, mintha sietne, hogy magával vigye a Varelmont-i események emlékét. A folyosón egy halk kattanás hallatszott, mintha egy zárt ajtó mögül valami apró szerkezet kezdte volna meg működését, de senki sem figyelt rá, mindenki a frissen érkezett úr sétapálcájának rejtélyes táncán töprengett. Senki sem tudta, mi vár rájuk Chantilly-le-Roy felé közeledve.