249/8. A csörgő dobozok rejtélye — Felerősödő akkordok

Vaneau nyugodt kijelentése egy pillanatra még a csörgést is mintha meglepte volna. Dubois, a lainville-i nyomozó, hitetlenkedve pislogott.
„Kilenc perc? Maga ezt komolyan mondja?” – horkant fel. – „Azt sugallja, a hölgy úri kedve vagy a kísérteties zaj pontosan a vasúti menetrendhez igazodik?”
„A vasút menetrendje, nyomozó úr, gyakran meglepően pontos” – felelte Vaneau, zsebóráját elegánsan visszatéve mellényzsebébe. – „És a »kísérőzene« nem mindig a fellépő akaratából szól.”
A zaklatott új utas, aki még mindig a letakart kalitkához simult, most még jobban összerezzent, amikor a dobozok zajában egy apró, magasabb hangú kattanás vegyült el, mint egy felhúzott rugó utolsó pillanata.
„Hallják?!” – kiáltotta. – „Ez romlás! A hangok felerősödnek, nemhogy csendesednének! Még öt perc sem telik el, és mindannyian megőrülünk!”
Laurent kalauz, akinek homlokán gyöngyözött a veríték, idegesen nézett Vaneau-ra, majd a kalitkás utasra. „Monsieur Vaneau, biztos benne? Talán mégsem...?”
„A türelem egy erény, kalauz úr” – mondta Vaneau, tekintetét a folyosó végén lévő ablakra vetve, ahol már halványan megjelent a távoli fény. „Különösen, ha az ember egy jól hangolt mechanizmus működését figyeli.”
A folyosó levegője sűrű volt a feszültségtől és a fémes zajtól, amely egyre inkább egy komplex, de széteső szerkezet hangjára emlékeztetett. Mintha valami belülről próbálna utat törni magának, de a folyamat egyre kaotikusabbá vált. A zaklatott utas kalitkájából származó fojtott kaparászás is mintha a kinti ritmusra reagálna, hol erősödve, hol gyengülve.
„Ez őrület!” – suttogta Dubois, de Vaneau már elindult lassan a 4-es fülke felé. Mintha tudta volna, hogy a „kísérőzene” utolsó akkordjai csak ott hallhatók igazán.