249/7. A csörgő dobozok rejtélye — Felderítés Brioude felé

A folyosó végén egy nehéz függöny mögül hirtelen egy zaklatott új utas botladozott elő. Karjában egy sűrű, sötét szövettel letakart, kalitkaszerű tárgyat szorongatott, miközben tágra nyílt szemekkel hallgatta a négyes fülkéből áradó fémes csörömpölést.
– Ez... ez borzalmas! – suttogta reszketve, a falhoz lapulva. – Mondják, a vasúttársaság engedélyezi az ilyen démoni ricsajt az első osztályon?
– Csak keddenként, uram – felelte Vaneau szelíd komolysággal, kitérve az útjából. – De ma szerda van, így minden bizonnyal csupán egy magánszorgalmú hangverseny tanúi vagyunk.
– Magánszorgalmú? – hördült fel Dubois, a lainville-i nyomozó. – Ez merénylet! És maga mit rejteget ott a lepel alatt? Csak nem egy újabb zajkeltőt?
A jövevény ijedten szorította magához a letakart tárgyat, amelyből fojtott kaparászás hallatszott, éles ellentétben a szomszéd fülke éles csörgésével.
– Semmit! Ez csak... családi örökség. De ez a zaj megőrjíti! Ha nem hagyják abba, elveszünk!
Laurent kalauz tehetetlenül tárta szét karját, miközben a csörgés ritmusa hirtelen felerősödött, mintha egy láthatatlan óramű fogaskerekei kattantak volna a helyükre.
Émile Vaneau ekkor előhúzta régi ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással felpattintotta a fedelét, egy pillanatig nézte, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan kilenc perc múlva Brioude állomásra érkezünk. Ahol, úgy vélem, a kísérőzene is véget ér.