249/6. A dallamos zavar — Montferrand felé

A vonat valóban kitört a halvány délutáni fénybe, maga mögött hagyva az alagút visszhangos sötétjét. Ám a fiatal hölgy fülkéjéből áradó, diadalmas csörgő és csilingelő szimfónia ahelyett, hogy alábbhagyott volna, mintha most ünnepelt volna igazán a szabad levegőn, valóságos koncertet adva a zavarodott hallgatóságnak. Laurent kalauz szemei tágra nyíltak, mintha a fény csak még jobban felerősítette volna a hangokat, semmint elnyomta volna őket.
„Saint-Marcelin! Monsieur Vaneau, azt hittem, a friss levegő legalább disszonánssá teszi ezt a... a zajszimfóniát!” – kiáltotta a kalauz, hangja elveszett a csörgésben. „De mintha a dobozok most kaptak volna egy karmestert, aki ráadásul ráadásokat vezényel!”
A helyi nyomozó, Monsieur Dubois – akinek már rég elfelejtettük a nevét a zajban –, összerándult, mint akit villám sújtott. „Karmester? Inkább egy egérhadsereg, ami épp most fedezte fel a harci dobokat! Ez már nem egyszerű gyűjtemény, ez egy fegyveres konfliktus, ami a fülkében dúl!” Majd közelebb hajolt Vaneau felé, de a tekintete még mindig az ajtó alatti résre szegeződött, ahol Vaneau épp vizsgálódott. „Mit lát ott, Monsieur Vaneau? Aranyat? Ezüstöt? Esetleg miniatűr harckocsikat?”
Monsieur Vaneau, teljes nyugalommal, a rézplakett alatt, a fülke ajtajának keskeny rése felé hajolt. Szinte elegánsan ignorálta a kakofóniát, mintha az csak egy háttérzaj lenne egy kávéházi beszélgetéshez. „Valóban, nyomozó úr, a harckocsiknak is megvan a maguk dallama, de ez... ez sokkal finomabb. Mintha apró ékszerek hullámzanának egy mélytengeri áramlatban.” Vaneau mutatóujja lassan megközelítette a rést, de még mielőtt bármit is érintett volna, egy élesebb, tisztább csengés hallatszott, ami még a korábbi zajokat is felülmúlta, majd elhalkult.
„Ékszerek?” – Laurent majdnem elájult. „Mintha valaki épp egy komplett királyi gyűjteményt bontana fel, és minden egyes rubin más hangot adna a padlón!”
„És vajon miért kell ezt pont a mi fülkéink előtt rendezni?” – tette hozzá Dubois, akinek arcán a humor már átadta helyét a nyílt dühnek. „Azt hiszem, a hölgy csak szeretné tudatni velünk, hogy milyen gazdag a képzelete. Vagy a dobozai. Netán a rejtett üzenetei.”
Vaneau felemelkedett, és egy porcicát fújt le a mandzsettájáról. „Talán épp a rejtett üzenet a lényeg, nyomozó úr. Vagy a rejtett... vibráció. Érdekes, ahogy a vonat mozgása nem egyszerűen csak felkavarja a dobozokat, hanem mintha egy belső, mechanikus táncot indítana el bennük. Olyasmit, mint egy zenedoboz, de tizenhat különböző sebességen, egyszerre.” Arcán az a bizonyos, enyhe, de csípős mosoly. „Az ilyen szinkronizált káosz eléggé ritka.”
A vonat eközben szépen begyorsult, elhagyva Saint-Marcelin tábláját, és a Montferrand felé vezető pályán robogott tovább. A három férfi továbbra is a folyosó közepén állt, ki-ki a maga módján emésztve a „dallamos zavart”. Vaneau tekintete ekkor elidőzött egy pillanatra a fülke ajtaján, mintha valami mást is hallott volna a csörgésen túl.