249/5. A dallamos zavar — Alagút utáni szimfónia

A csörgő dobozok zaja makacsul kitartott, mintha a sötét alagút még utoljára megpróbálná magába szívni a vonat nyugalmát, mielőtt kiengedi. A rejtélyes csörgés most már szinte fizikai fájdalmat okozott a kalauznak és a nyomozónak, akik egymásra vetettek egy utolsó, kétségbeesett pillantást.
Laurent kalauz feje lassan rángatózni kezdett, ahogy megpróbált alkalmazkodni a ritmushoz. „Tizenkét perc, Monsieur Vaneau? Azt hiszem, ez a tizenkét perc örökkévalóságnak tűnik! Mire kiérünk, a fülkéből egy komplett óragyár muzsikája hallatszik majd, méghozzá szinkronban egy harangjátékkal!”
A helyi nyomozó, akinek füle már zúgott az alagúti visszhangtól, a homlokát ráncolta. „Az egérzenekar már a főpróbát tartja! Vagy esetleg a hölgy hobbija valami különösen egzotikus rázóművészet, amit csak teljes sötétben lehet igazán értékelni?” Már-már dörömbölt volna az ajtón, de Monsieur Vaneau higgadtsága visszatartotta.
Monsieur Vaneau lassan elfordult a rézplakettről, és most a fülke alatti keskeny résre fókuszált. „Az egzotikus rázóművészet, nyomozó úr, gyakran igényel némi vizuális kiegészítést. De az is elképzelhető, hogy a hölgy egyszerűen csak maximalista, és még a legapróbb kavicsot is ritmikusan rendezi a dobozaiban, nehogy unatkozzon az utazás alatt.” Arcán halvány, de csípős mosoly jelent meg. „Vagy a dobozai nem is tartalmaznak semmit, csupán a levegő táncol bennük, ilyen szórakoztatóan.”
Laurent tehetetlenül tárta szét a karját. „Levegő? Monsieur Vaneau, én itt egy teljes fémtárgy-gyűjtemény utolsó perceinek agóniáját hallom! Mi van, ha a hölgy a francia hadsereg összes apró fémjelvényét gyűjti, és most éppen a rendfokozatai esnek össze a dobozokban?”
„A rendfokozatok, kalauz úr, általában kevésbé dallamosan esnek össze,” felelte Vaneau, de már mozdult is a rés felé, mintha egy hirtelen ötlet villant volna át az agyán. A vonat ekkor nagyot rántott, és a távolban felderengett az alagút vége. A fény egyre közeledett, de a csörgés, a dallamos zavar, mit sem csillapodott, sőt, mintha most, hogy megszabadult a sötétség fojtogató öleléséből, még hangosabban ünnepelt volna. Saint-Marcelin állomás felé robogott tovább a szerelvény, a három férfi pedig, ki-ki a maga módján, próbálta feldolgozni a látszólag soha véget nem érő zenei zavart.