249/4. A dallamos zavar — Alagúti visszhangok

A vonat dübörgése elnyelte a folyosó eddigi hangjait, de a fiatal hölgy fülkéjéből áradó csörgés mintha még élesebbé vált volna az alagút szűk terében. Már nem csupán zörgött, hanem valami furcsa, ritmikus kattogás is belekeveredett, mintha egy tucat apró gépezet dolgozna összehangoltan, zenei őrületbe taszítva a két ideges férfit.
Laurent kalauz felháborodottan meredt a fülke csukott ajtajára. „Ez… ez már nem csupán zaj, Monsieur Vaneau! Ez maga a zenei pokol előjátéka! Talán egy egész zenekar lakik ott bent, mindannyian egy-egy miniatűr dobon játszanak!”
A helyi nyomozó, akinek képzelőereje határtalan volt, hirtelen még képtelenebb elmélettel állt elő. „Vagy még rosszabb! Gondoljon csak a Morse-kódra! Most már kódolt üzenetet küldenek! A sötét alagút még jobb akusztikát biztosít a titkos üzeneteknek!” Már-már a fülke ajtajához nyomta a fülét, mintha azonnal megfejtené a csörgő szimfóniát, miközben a vonat mélyebbre robogott az alagút sötétjébe.
Monsieur Vaneau, mit sem törődve a pánikkal, továbbra is nyugodtan sétált, de most a léptei enyhén lelassultak az ajtó előtt. Tekintete nem az ajtóra szegeződött, hanem a mellette lévő, apró, rézplakettre, ami a fülke számát jelezte. „A zene és a kódolt üzenetek, nyomozó úr, gyakran elterelik a figyelmet a legkézenfekvőbb megoldásról. De valljuk be, egy ilyen alagútban még a legártatlanabb hárfahang is gyanúsan cseng.”
Laurent tehetetlenül tárta szét a karját. „Ártatlan hárfahang? Én itt egy egész kalapácsgyár koncertjét hallom! És mit néz, Monsieur Vaneau? A fülke számát? Azt már tudjuk, hogy a hölgy utazik benne, és a dobozai csörögnek!”
Monsieur Vaneau ekkor, anélkül, hogy levenné tekintetét a rézplakettről, lassan elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig nézte a szerkezetet, mintha a dobozok zaját az órája ketyegésével akarná összevetni. „Pontosan tizenkét perc múlva Saint-Marcelin állomásra érkezünk.” Becsukta az órát, és nyugodtan zsebre tette. „És addigra talán arra is fény derül, hogy ez a hölgy a zenei tehetségek új reménysége, vagy csupán egy különösen elszánt gyűjtő, aki a porcelánjait is ritmikusan rendezi.”
A csörgés továbbra is kitartott, mintha a vonat minden egyes kerekének fordulásával egy újabb apró darab mozdult volna el a dobozokban. A nyomozó és Laurent értetlenül néztek egymásra, Vaneau pedig mintha már nem is hallotta volna a zajt, tekintetével valahová a távolba, az alagút végén derengő fény felé meredt.