248/3. A spirális rézkulcs — Ketyegő feszültség Saint-Giron felé

– A tagadás a legolcsóbb védekezési forma, Laurent – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben a spirálisan vájt rézkulcsot a mellényzsebébe csúsztatta. – És általában a legkevésbé tartós is.
– De Monsieur Vaneau, miért állítaná, hogy semmit sem veszített el, ha egyszer ez a kulcs nyilvánvalóan az övé? – suttogta a kalauz, miközben a hármas fülke elnémult ajtaja felé sandított.
– Mert a titkoknak megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy nehezen férnek be a poggyászkeretbe. Különösen, ha az embernek egyáltalán nincs poggyásza.
Léptek zaja törte meg a folyosó félhomályát. A helyi nyomozók egyike, egy láthatóan zaklatott, sápadt tisztviselő sietett feléjük, kezében egy összegyűrt távirattal. Úgy szorította a papírt, mintha az élete múlna rajta, tekintetében leplezetlen rémület tükröződött.
– Monsieur Vaneau! – lihegte a férfi, hangja elcsuklott a feszültségtől. – Saint-Giron felől kaptuk a riasztást. Azt mondják, egy rendkívül veszélyes, öntörvényű órásmester szökött meg a környékről. Azt suttogják, a szerkezetei maguktól is képesek...
– Képesek kinyílni? – vágott közbe Vaneau derűsen. – Nos, ezt a hipotézist a rézkulcsunk épp az imént igazolta. De ne aggódjon, a fogaskerekek ritkán harapnak, hacsak nem rosszul vannak kalibrálva.
– De ön nem érti! – suttogta a nyomozó, rémülten hátrálva egy lépést a hármas fülke ajtajától. – Nincs nála semmi, mégis folyamatos ketyegés hallatszik a kabátja alól! Mi van, ha felrobban?
– Akkor kétségkívül rendkívül pontatlanul fogunk megérkezni – felelte a fődetektív rezzenéstelen arccal.