248/2. A guruló rézkulcs — Bizonytalan léptek Saint-Giron felé

Émile Vaneau lassan lehajolt, s két ujjával felvette a szőnyegen megpihent apró rézkulcsot. A kulcs szárán nem volt hagyományos toll, csupán egy finoman megmunkált, spirális vájat futott végig rajta.
– Úgy látszik, a szerencse nem szándékozik kopogtatni, inkább azonnal a lábunk elé gurul – jegyezte meg Vaneau halkan, s a sárgaréz felületet a fali lámpa fénye felé fordította.
– Ez... a hármas fülkéből jött? – suttogta Laurent kalauz, miközben bizonytalanul pillantott a zárt ajtó felé. – Vigyem vissza az úriembernek?
– A visszaszolgáltatás nemes gesztus, Laurent, de lássuk be: a kulcsok ritkán hagyják el a zsebet a tulajdonosuk kifejezett szándéka nélkül – válaszolta a fődetektív. – Különösen, ha a zseb gazdájának nincs egyetlen csomagja sem.
Mielőtt a kalauz felelhetett volna, a hármas fülke ajtaja picit résnyire nyílt. Az új utas feszült arca bukkant elő, s tekintete idegesen cikázott a padlón.
– Elvesztett valamit, uram? – kérdezte Vaneau szelíd udvariassággal.
– Én? Dehogy! Semmit! – vágta rá az utas szaggatottan, bár szeme rátapadott Vaneau kezére. – Csupán a huzat mozdította meg az ajtót.
– Lenyűgöző ez a huzat – hümmögött Vaneau. – Úgy tűnik, precíziós műszerkészítői végzettsége van.
Az utas torka kiszáradt, s szótlanul visszahúzódva magára rántotta a fülkeajtót.