248/1. Új arckép a folyosón — Zakatoló csend Val-de-Marnes felé

A vonatkerekek ritmikus zakatolása lassan visszatért a megszokott medrébe, amint az Intercontinental Express maga mögött hagyta Oiseval állomását, s megkezdte útját Val-de-Marnes felé. Laurent kalauz még mindig kissé bizonytalan kézzel igazgatta meg az egyenruhája gallérját.
– Bámulatos volt, Monsieur Vaneau – sóhajtotta a kalauz. – De mondja, a félelemnek tényleg mindig ilyen sajátos ütemérzéke van?
– A félelem ritkán követi a kottát, Laurent barátom – jegyezte meg Émile Vaneau száraz eleganciával, miközben tekintete a folyosó végén álló új utasra tévedt. – Ám a feltűnő hiány néha még beszédesebb, mint egy ketyegő metronóm.
Az újonnan felszállott úriember magas, szürke kabátot viselt, s mindössze egyetlen apró, selyemgombos kistáskát szorongatott a kezében. Se bőrönd, se kalapdoboz, se utazótáska. Egy többnapos útra induló utashoz képest meglehetősen szellős felszereléssel érkezett.
– Elnézést – lépett közelebb az úr, s hangjában rekedtes sietség bujkált. – Azt mondták, ebben a kocsiban van szabad fülke.
– Természetesen, uram. A hármas fülke éppen felszabadult – felelte Laurent. – Poggyásza… nincs is több?
– A poggyász csak felesleges teher – válaszolta az idegen fanyarul, majd Vaneau-ra pillantott. – Ön úgy néz rám, mint aki a kabátom bélését akarja átvizsgálni.
– Dehogy, uram – mosolyodott el halkan Vaneau. – Csupán azt tapasztaltam, hogy akiknek nincsenek csomagjaik, azok rendszerint a legnehezebb titkokat hordozzák a zsebükben.
Az utas egy pillanatra megtorpant, majd szótlanul belépett a hármas fülkébe, s az ajtó élesen kattanva záródott mögötte. Alig telt el két perc, a folyosó padlóján hirtelen egy finom csiszolású rézkulcs gurult végig, pontosan Vaneau cipőjének orránál állva meg.