247/6. A doboló tok titka — Végjáték Oiseval állomáson

A fiatal utazó megtorpant a keskeny folyosón, és feszülten szorította magához a halk dobolást kiadó fa tokot. Laurent kalauz óvatosan hátralépett, de Monsieur Vaneau csupán egy finom, megértő mosollyal lépett közelebb.
Émile Vaneau lassan elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig csendben nézte a mutatók járását, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan hat perc múlva Oiseval állomásra érkezünk.
– Ön… Ön tudja, mi van ebben? – dadogta a zaklatott utas, miközben a falhoz lapult. A szomszédos fülkéből kileső hallgatag úriember riadtan húzta vissza a fejét.
– Természetesen – válaszolt Vaneau száraz eleganciával. – A félelem rendszerint túlértékeli a rejtélyeket. A dobozban nem pokoli gép ketyeg, hanem egy bécsi órásmester mechanikus metronómja. Ön azt hitte, sikerült elrejtenie a hamisított szabadalmi iratokat a tok duplafenekében, ám a szerkezet ütemes kopogása elárulta a mechanikát.
A vonat hirtelen nagyot zökkent, és fékek csikorgása rázta meg a szerelvényt. Poharak csörrentek a szomszédos kocsiban, ahogy az Intercontinental Express lassan begördült az oiseval-i peron mellé.
Az ajtó kitárult, és két helyi nyomozó lépett a hálókocsi folyosójára. A vezetőjük azonnal a fiú felé fordult:
– A törvény nevében letartóztatom Önt ipari kémkedés és hamisítás ügyében!
– …és a metronóm ritmusának elhangolásáért – fűzte hozzá halkan Vaneau.
A férfit szótlanul levezették. A szerelvény lassan újra mozgásba lendült. Laurent kalauz megkönnyebbülten igazította meg a sapkáját, miközben a következő fülke ajtaja halkan kinyílt, s egy új utas lépett a folyosóra, aki gyanúsan kevés poggyászt hordozott magával.