247/1. Az ezüst szelence titka — Csendes zakatolás Elberen felé

Az Intercontinental Express ütemes zakatolással hagyta maga mögött Valcourt gőzbe burkolózott állomását. Laurent, a kalauz még mindig enyhén remegő kézzel kezelte a jegyeket, míg az idős, macskás hölgy megkönnyebbülten sóhajtott fel a fülkéje sarkában.
– Hál' Istennek, hogy vége ennek a rémségnek! – törölgette meg a homlokát a kalauz, amint Monsieur Vaneau mellé lépett a folyosón. – Azt hittem, mind a levegőbe repülünk abbal a kattogó szörnyeteggel!
– A félelem valóban kitűnő nagyítóüveg, kedves Laurent – jegyezte meg Vaneau csendesen, miközben simára simította zakója hajtókáját. – A valóság azonban ritkán ilyen látványos. Leginkább csak apró, szürke tényekből áll.
A folyosó felől ekkor halk, de fura, fémes koccanás hallatszott. Az újonnan felszállt, sötét szemüveges úr ült le az egyik szomszédos fülke mellett. Furcsa jelenség volt: az esti félhomályban sem vette le sötét szemüvegét, és a kezében tartott, tenyérnyi ezüst púdertartót olyan görcsös óvatossággal helyezte az ablakpárkányra, mintha kényes drágakő lenne.
– Különös figura – suttogta a kalauz, és gyanakvóan felvonta a szemöldökét. – Ön szerint ismét bajba keveredtünk, Monsieur Vaneau?
– Túl korán szeretne megijedni, barátom – mosolyodott el Vaneau száraz eleganciával. – Egyelőre csupán egy urat látunk, aki felettébb ragaszkodik a szépítkezőszereihez.
Ám alighogy kimondta, a sötét szemüveges utas hirtelen felpattant. Az apró ezüst szelence halk pattanással nyílt ki az ablakpárkányon, s tartalmából nem púder, hanem egy finom, aranyszálakkal átszőtt miniatűr kulcs gurult ki egyenesen a padlóra. A férfi kétségbeesett kiáltással vetette magát a szőnyegre, ám ekkor a kocsi ajtajánál valaki halkan kulcsra zárta a reteszt.