245/3. A szürke nyomvonal — Suttogások a folyosón

– Maga szerint a tettes még mindig a vonaton van? – kérdezte a fiatal utazó, miközben idegesen gyűrögette a sapkáját a folyosó feszült félhomályában.
– Rendkívül valószínű – felelte Vaneau, miközben finoman megtörölte az ujját egy tiszta zsebkendővel. – Hacsak nem tanult meg hirtelen repülni a gépiesített énekesmadárral együtt, ami, lássuk be, meglehetősen zajos és huzatos módja lenne az utazásnak.
A szomszédos ajtóban álló fiatal, fátyolos hölgy ijedten szorította magához a selyemretiküljét, tekintetével a padlót fürkészve.
– De hát ez hallatlan! Egy tolvaj jár-kel a kocsik között? Ráadásul ilyen... olajos kézzel? Mi lesz, ha a mi fülkéinket is kifosztja?
– Nyugodjon meg, madame – szólt közbe Laurent, a kalauz, bár a homlokán gyöngyöző izzadságcseppek nem éppen a rendíthetetlen nyugalmat közvetítették. – Az Intercontinental Expressen a biztonság garantált. Kivéve persze, ha valaki nyitva hagyja az ablakot. Vagy a kalitkát.
– A gúnyos üzenet mindenesetre arra utal, hogy az elkövetőnek van némi stílusa, még ha a tulajdonjog tiszteletben tartásával hadilábon áll is – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal. – De ne aggódjanak. A szürke olajnyomok nem száradnak meg egykönnyen, és a gépzsír sajátos szaga makacs dolog.