245/1. A gyanús kalitka — Baljós csend Saint-Aignan felé

A vonat lassan ritmusra talált a sötétségben, maga mögött hagyva Belcastel ködös fényeit. Laurent, a kalauz, még mindig kissé ziláltan igazgatta az egyenruháját, miközben az új utas jegyét vizsgálta. A zaklatott új utas görcsösen szorította magához a letakart, szokatlanul nehéz kalitkát.
– Remélem, nem szállít élőállatot, uram – jegyezte meg Laurent gyanakvón, miközben a kalitka alól furcsa, fémes koccanás hallatszott. – A szabályzat szigorúan tiltja a ragadozók utaztatását.
– Csak egy családi örökség – dadogta az utas, és idegesen körbepillantott, majd Monsieur Vaneau megnyugtató alakján akadt meg a szeme. – Rendkívül törékeny. És pótolhatatlan.
– A pótolhatatlan dolgoknak megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy rendkívül gyorsan lába kél a vonatokon – jegyezte meg Vaneau finom mosollyal, miközben kényelmesen elhelyezkedett.
– Ön szerint talán veszélyben van a biztonságom? – rezzent meg a férfi.
– Egyelőre csak azt gondolom, hogy a kelleténél jobban izzad a tenyere, ami nem tesz jót a selyemlepelnek – felelte a detektív szárazon.
Laurent épp visszaadta a jegyet, amikor a zaklatott utas hirtelen elfojtott sikolyt hallatott. A kalitkát borító nehéz bársonylepel lecsúszott. A rácsok mögött nem egy egzotikus madár, hanem egy üres, finoman megmunkált, ám erőszakkal felfeszített aranyszerkezet állt – a benne őrzött, gyémántokkal kirakott énekesmadárnak nyoma veszett. Csak egy apró, fekete toll és egy gúnyos üzenet hevert a bársony aljzaton.