244/6. A leleplezett tinta — Zűrzavaros végjáték Belcastel felé

– Én… csak vissza akartam adni! – dadogta a fiatal utazó, és rémülten nézett a közeledő lépések zajára.
Monsieur Vaneau megnyugtatóan bólintott, majd elegáns mozdulattal előhúzta ezüst zsebóráját. Kipattintotta a fedelét, futó pillantást vetett rá, majd halkan megjegyezte:
– Pontosan négy perc múlva Belcastel állomásra érkezünk. Addig is, tisztázzuk a helyzetet. Mindannyian azt hittük, hogy sötét merénylet áldozatát rejti a fülke, a sötét folyadékot pedig vérnek véltük. A félrevezetés kiválóan működött: a lelakatolt ajtó mögötti csend tragédiát sejtetett. Ám a valóság jóval prózaibb. Fiatal barátunk Chalons-sur-Marne elhagyásakor szándékosan ejtette el a könyveit, hogy a zűrzavarban megszerezze a fátyolos hölgy medálját. A fülkébe zárkózva azonban a sötétben pánikba esett, és a kopott bőrtáskába rejtett zsákmány mellett felborította a ritka kínai tusát is. A gyanús fémcsörgést pedig a táskába gyömöszölt…
A vonat ekkor hatalmasat rándult. Csikorgó fékek hangja hasított végig a folyosón, az idős hölgy teáscsészéje pedig csörrenve landolt a padlón. A szerelvény lassan begördült a ködös Belcastel állomásra.
Az ajtók kitárultak, és a peronról magabiztos léptekkel léptek be a helyi nyomozók. Vezetőjük egyenesen a reszkető diplomatához lépett:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a nemesi ékszerek Saint-Mireux-i dézsmálása ügyében!
– …második, lopott darabja okozta – fejezte be Vaneau a mondatát, mintha mi sem történt volna.
A tolvajt elvezették, a hálókocsi lakói megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Ám a folyosón máris új utas tűnt fel: egy feltűnően ideges úriember, aki mindössze egyetlen, gyanúsan nehéz, apró kalitkát szorongatott a hóna alatt. Vaneau finom mosollyal figyelte, ahogy a vonat újra nekilendült a sötétnek.