244/2. A sötét folyadék — Kellemetlen illatok Saint-Mireux felé

A kalauz, Laurent, kétségbeesetten rángatta a fülke kilincsét. „Nyissa ki, fiatalember! Mit művel odabent?” – kiáltotta.
Monsieur Vaneau nyugodtan lépett közelebb. „Talán a jegyzetek önállósították magukat, és most éppen szabadulni próbálnak?” – kérdezte az idős hölgytől, aki macskájával a karjában figyelte a jelenetet.
„Á, Monsieur Vaneau, ez nem tréfa! Valami szörnyűség történt!” – rebegte Laurent, miközben a sötét folyadék egyre szélesebb pocsolyát alkotott az ajtó alatt. Szúrós, édeskés illat terjengett.
Vaneau úr előhúzott egy tiszta zsebkendőt, és óvatosan megérintette az anyagot. Megszagolta, majd összevonta a szemöldökét. „Laurent, ha ez nem a legújabb divat szerinti tintafolt, akkor a fiatalember valószínűleg nem a tudományos pályafutását rendezte át odabent. Inkább valami sokkal... maradandóbbat.”
„De mi lehet?” – kérdezte az idős hölgy, a macskája fintorgó arcot vágott, mintha a legrosszabb egérfogót szagolta volna.
„Savas ital, esetleg gyorsan oldódó szappan” – elmélkedett Vaneau. „Vagy valami, ami a medál titkával kapcsolatos. A zárszerkezet elakadása, és ez a rejtélyes nedv. A sors olykor különös módon szereti hangsúlyozni a pontot a mondatok végén.”
Laurent a fejét vakargatta. „Mit tegyünk, uram? Saint-Mireux-ig még van egy óra. Nem robbanthatom rá az ajtót!”
„Nem is kell” – felelte Vaneau. „De a sürgősségi nyitás mechanizmusa nem a vendégek kényelmét szolgálja. Néha a kényelmetlen megoldások vezetnek a leggyorsabban a tiszta képhez.”
Laurent bólintott, és egy kulcsot előhúzva próbálta megbirizgálni a zárat, de hiába. A mechanizmus elakadt. A fiatalember bentről sem reagált, csak tompa zihálás, majd egy halk nyögés szűrődött ki. Vaneau úr egyre komolyabban nézett. A humor megmaradt a szavakban, de a tekintete már mást sugallt. Valami sokkal sötétebb dologról volt szó, mint csupán tintafoltról.