243/3. A csengő titka — Riadó Chalons-sur-Marne felé

Monsieur Vaneau, elmerülve gondolataiban, halkan megköszörülte a torkát. A fátyolos hölgy gyors mozdulata, amivel az ajtót becsukta, nem egy elhullott gyöngy szégyenletes elrejtése volt. Sokkal inkább a pániké, ami egy nem várt eseményt követett. A nehéznek tűnő, mégis könnyedén emelhető csomag, a sápadtság és az egzotikus illat – minden egyetlen, furcsa képbe rendeződött. Egy csengő, ami nem azért szólalt meg, hogy jelezzen, hanem azért, mert *nem* szólalhatott volna meg.
„A macskáim legalább tudják, hol a helyük, Monsieur,” – jegyezte meg az idős hölgy, miközben az ölében doromboló macskát simogatta. „Nem csilingelnek, ha épp nem kéne, és nem dugják el magukat az első adandó alkalommal.”
Vaneau úr elhúzott egy halvány mosolyt. „A macskák ritkán szállítanak államtitkokat, Madame. Kivéve, ha szigorúan titkos egérvadászatról van szó, de még akkor is elkerülik a felesleges feltűnést. Az emberi titkoknak azonban van egy rossz szokásuk: vonzzák a zajt. Különösen, ha valami olyat rejtenek, ami nem szereti a mozgást.”
Elővette régi, ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig elnézte a másodpercmutató szorgos rohanását. „Pontosan tizenkét perc múlva Chalons-sur-Marne állomásra érkezünk. Azt hiszem, a fátyolos hölgy titka lassan eléri a végállomását, Madame.”
„A csengés, amit hallottunk, nem egy elgurult ékszer volt,” – folytatta Vaneau úr, tekintetét az idős hölgyre emelve. „Hanem egy apró, fémes indikátor, egy precíziós szerkezet része, ami azt jelezte, hogy a csomagot – ami nem aranyat vagy drágaköveket, hanem sokkal kényesebb, vegyi anyagokat tartalmazott – túlzott mozgásnak tették ki. A hölgy sietsége, a sápadtsága és az az apró, de jellegzetes illat nem a fáradtságról, hanem a veszélyről és a titok súlyáról árulkodott.” A hölgy valószínűleg egy olyan anyagot szállított, ami stabilitást igényelt, és a csengő mechanizmusa riasztott, jelezve, hogy a küldemény állapota megváltozott.
Abban a pillanatban a vonat hirtelen nagyot fékezett. Poharak csörrenése hallatszott a szalonkocsiból. A szerelvény lassan, recsegő hanggal begördült Chalons-sur-Marne állomásra. Az ajtók kinyíltak, és a peronon már várakoztak a helyi nyomozók. Vezetőjük rövid, határozott léptekkel lépett be a folyosóra, körbenézett, majd egyenesen a fátyolos hölgy fülkéje elé állt.
„Letartóztatom Önt a törvény nevében, a veszélyes vegyi anyagok illegális szállításának ügyében.” Vaneau úr elégedetten bólintott. „A csomag tartalma, hölgyem, sokkal súlyosabb volt, mint azt bárki hitte. Nem kilóban mérték, hanem a potenciális pusztításban.”
A fátyolos hölgyet csendben elvezették. Az utasok egy része leszállt, új arcok bukkantak fel. A személyzet fellélegzett. Egy fiatalember, aki épp beszállt, túl sok könyvet cipelt, és egy vastag, bőrkötéses kötet ki is esett a karjából, egy furcsa, gravírozott medált rejtve a borítólap alá. Vaneau csak figyelte. A vonat ajtajai becsukódtak. A szerelvény elindult a következő állomás felé.