243/2. A csengettyű és a csukott ajtó — Újabb akkordok Verneuil felé

Monsieur Vaneau még mindig a hangon rágódott. Egy üveggyöngy nem csak úgy esik le, hogy fémes csengést adjon ki. És főleg nem egy olyan csomagból, ami egyszerre nehéznek *tűnik* és könnyedén emelhető. A fizika néha furcsább, mint a detektívregények – gondolta magában.
„Talán egy apró, fémes csengettyű volt, Monsieur?” – vetette fel az idős hölgy, miközben az egyik macskájának füle mögött vakargatta. „Tudja, vannak ezek a kis díszek, amik a csomagokra akasztva jelezhetik, ha valaki megpiszkálja őket. Mondjuk, ha egy tolvaj…”
Vaneau úr elhúzott egy halvány mosolyt. „Vagy ha a tulajdonos *akarja*, hogy jelezzen valamit. Vagy éppen *nem akarja*, hogy jelezzen, de az mégis megtörténik. A csengettyűknek is megvan a maguk akarata, Madame. Főleg, ha titkokat őriznek.”
A vonat egy enyhe kanyarba dőlt, és a fülkék ajtajai finoman megmozdultak. Monsieur Vaneau pillantása a fátyolos hölgy fülkéjének réscsillájára esett. Pontosan a csengés pillanatában záródott be az ajtó. Érdekes.
„De miért zárná be ennyire gyorsan?” – morfondírozott az idős hölgy, aki most már mindkét macskáját ölében tartotta. „Ha csak egy gyöngy esett le, azt bárki felemelheti. Esetleg… félti a kincseit?”
„Vagy csak a magánéletét” – válaszolta Vaneau, de a hangjában volt egy csekély ingadozás, ami szokatlan volt tőle. „A vonat útja hosszú, és a társaság néha túl kíváncsi. De a titkoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy önkéntelenül is zajt csapnak, Madame. Még a legcsendesebb fülkében is.”
A vonat dübörgése lassan egyenletesebb ritmusra váltott. Vaneau úr, tekintetét a fülke ajtóján tartva, mélyen elgondolkodott. Nem egy egyszerű gyöngy volt az, amit hallott. Inkább egy apró, de jellegzetes *figyelmeztetés*. Valami, ami nem a csomagok *törékenységére*, hanem a *tartalmának* súlyára utalt, és arra, hogy a fátyol alatt talán sokkal több rejtőzik, mint puszta sápadtság és egzotikus illat. A Verneuil felé tartó út még tartott, és Monsieur Vaneau agyában a csengettyű hangja egyre tisztábban szólt, mint egy rejtély első, halk akkordja.