243/1. A fátyolos hölgy csengő titka – Első akkordok Verneuil felé

A vonat zakatolt tovább Verneuil felé. Monsieur Vaneau folytatta néma megfigyelését a fátyolos hölgy felé, aki most már néhány ajtóval arrébb, egy fülkében rendezkedett be. Az egzotikus illat, amit még mindig nem tudott pontosan azonosítani, időről időre felkavargott, keveredve a bőr és a polírozott fa megszokott illataival.
„Szegény teremtés,” sóhajtott az idős hölgy, aki most már a macskáit gyömöszölte vissza a kosarába. „Annyi poggyásszal utazni! Mintha egy egész háztartást cipelne. De valahogy… fura könnyedséggel tette, nem gondolja, Monsieur Vaneau?”
Vaneau úr elhúzott egy halvány mosolyt. „A súly néha csalóka, Madame. Ahogy a könnyedség is. Ami nehéznek tűnik, az lehet üres, és ami üresnek tűnik, az rejtőzhet súlyos titkokat.” Tekintete még egyszer végigsiklott a folyosón. A fátyolos hölgy, aki éppen egy apró, díszes dobozkát próbált beilleszteni a csomagjai közé, hirtelen megállt. Egy halk, éles *csengő* hang hallatszott a fülkéjéből, mintha valami törékeny, de fémes dolog esett volna le.
„Na, látja!” – susogta az idős hölgy, felkapva a fejét. „Valami már el is törött! Remélem, nem a vázáit cipelgeti.”
Vaneau felemelte az ujját. „Nem tűnt törésnek, Madame. Inkább… egy finom, csilingelő hangnak. Mintha apró üveggyöngyök szóródnának szét.” Vaneau tudta, hogy a hang nem illik a nehéz, de könnyen emelt poggyász ellentmondásához. A csomagok valami szokatlant rejtettek, olyasmit, ami nem pusztán nehéz vagy könnyű, hanem rejtélyesen mindkettő. A fátyolos hölgy sietve behúzta a fülke ajtaját, mintha meg akarná védeni a belső titkot a kíváncsi fülektől. A vonat dübörgése elnyelte a további feltételezéseket, de Monsieur Vaneau agya már járt: egy sápadt hölgy, egzotikus illat, formátlan medál, és most ez a rejtélyes, fémes csengés a csomagjai felől. Verneuil felé közeledtek, és a levegő, bár tisztábbnak ígérkezett, egyre sűrűbbé vált a megválaszolatlan kérdésektől.