242/10. Új rejtély a hálókocsin — Verneuil felé

A Lainville-i nyomozók elvezették a megdöbbent Monsieur Delaunay-t, aki még utoljára megpróbált tiltakozni, de szavai elhaltak a peron zajában. Az Intercontinental Express ajtajai sziszegve záródtak, és a szerelvény, mintha csak most ébredne fel álmából, lassan elindult. A fülkében, a felfordulás utáni csendben, az idős hölgy macskái is elcsendesedtek. A legkisebb, a szürke bozontos, elégedetten dorombolt gazdája ölében.
„A rossz szellem elment,” suttogta az idős hölgy, miközben simogatta a macskáját. „De ki tudja, mit hoz a következő állomás, Monsieur Vaneau?”
Vaneau úr elmosolyodott. „A következő állomás, Madame, mindig hoz valamit. Legtöbbször csak új utasokat, ritkábban új rejtélyeket. De sosem unalmas.” Tekintete a folyosó felé siklott, ahol egy fiatal, fátyolos hölgy, aki alig látszott ki a rengeteg csomag mögül, igyekezett a helyére. Az arca, amennyit a fátyolból látni engedett, sápadt volt, szemei nyugtalanul villantak. A csomagjai, bár hatalmasak voltak, különösen könnyűnek tűntek, ahogy a kalauz a magasba emelte őket. Vaneau orra enyhe, de ismerős illatot érzett, mintha valami egzotikus virág rejtőzne a hölgy poggyászaiban, vagy talán a ruháján.
„Verneuil felé robogunk, Madame,” jegyezte meg Vaneau, mire az idős hölgy felkapta a fejét. „Azt mondják, ott a levegő tisztább.”
Vaneau azonban tudta, hogy a tisztaság csak ritkán mentes a titkoktól. A fátyolos hölgy, aki most már a fülkéje előtt haladt el, hirtelen megbotlott. Nem esett el, de a mozdulat rántott egyet a sálján, ami alá egy pillanatra, éppen csak egy villanásra, egy apró, különös medál tűnt fel. Egy csillogó, ám formátlan, mintha nyers, csiszolatlan darab. A vonat zakatolt tovább, magával víve a friss rejtély első, halk suttogását, amely egy egzotikus illattal és egy rejtélyes medállal kezdődött.