242/9. Az ólomsúlyú igazság — Lainville-i leleplezés

A hálókocsi kényelmesen ringatózott, ám a "tizenkét perc" Monsieur Vaneau ajkán olyan súllyal csengett, mintha az ólomtömb maga adta volna meg az ütemet. Ahogy a vonat lassítani kezdett, a kerekek dörmögése különös összhangot alkotott a fiatal diplomata gyomrában lévő ideges puffogással. A két bajszos helyi nyomozó, Gendarme Pierre és társa, összevont szemöldökkel kémlelték az ablakon át a közeledő Lainville-t, mintha a táj változása hozná el a magyarázatot, nem pedig Monsieur Vaneau logikája.
„Látja, Monsieur,” kezdte Vaneau, hangját alig emelve a fékezés moraján, „az érintetlen zár illúziója az, ami valójában elárulja az elkövetőt. Hiszen egy egyszerű betörő aligha hagyna maga után ilyen… makulátlan rendet. Sokkal inkább egy olyan személy, aki az *ön* bizalmával élt, és akinek volt ideje precízen dolgozni.” A diplomata elnyelte a nyálát, miközben Vaneau pillantása átsiklott rajta, mintha nem is hozzá, hanem a levegőben lógó, kimondatlan kérdésekhez beszélne.
Az idős hölgy macskái hirtelen még inkább felélénkültek, sőt, a legkisebb, egy szürke, bozontos példány, hevesen kaparászni kezdte a kosár falát. „Ott van! Ott van a rossz szellem!” – suttogta a hölgy, miközben a vonat végre megállt, és a fülkébe egy mély, de határozott dudaszó hallatszott a peronról. Az ajtók szisszenve nyíltak, és két újabb, Lainville-i nyomozó lépett be, élükön egy nagydarab, tekintélyes férfival, akinek szeme mindjárt Monsieur Vaneau-ra tévedt.
„A bűnügyek néha nem arról szólnak, mit visznek el,” folytatta Vaneau, mielőtt az újonnan érkezettek megszólalhattak volna, „hanem arról, mit hagynak *itt*.” A diplomata, aki eddig csak reszketett, most hirtelen megmerevedett. „Pontosan ez a...”, Vaneau ekkor felemelte ujját, hogy rámutasson egy apró, szinte láthatatlan részletre a bársonyon, ám ekkor a szerelvény egy váratlan, éles rántással helyet változtatott a vágányon. Poharak csörrentek, egy fémes koppanás hallatszott, mintha valami nehéz esett volna le a folyosón.
A nagydarab Lainville-i felügyelő, tekintetét a diplomatára szegezve, határozottan lépett előre. „Monsieur Delaunay,” szólalt meg mély hangon, „Letartóztatom Önt a törvény nevében, a diplomata táskájában elrejtett aranycsempészet, valamint a hamis ólomtömb ügyében.”
Monsieur Vaneau lassan visszatette a csészéjét, mintha mi sem történt volna. „…az apró karcolás a zár melletti festésen, ami valójában egy korábbi, sikertelen kísérlet nyoma volt. Egy olyan kísérleté, amelyet az elkövető *ön* is megpróbált elleplezni, Monsieur Delaunay, ahelyett, hogy azonnal jelentette volna a táska „érintetlenségét”.” A fiatal diplomata arca a viaszpecsét darabjaihoz hasonlóan hamuszürkévé vált, immár nem a félelemtől, hanem a leleplezéstől.
A Lainville-i nyomozók elvezették a megdöbbent Monsieur Delaunay-t. Az utasok egy része leszállt, mások, új arcok, szálltak fel. Egy fiatal, fátyolos hölgy, aki alig látszott ki a rengeteg csomag mögül, Vaneau fülkéjének irányába pillantott. Vaneau csak figyelte, ahogy a vonat ajtajai becsukódtak, és a szerelvény egy újabb, még ismeretlen állomás felé robogott, magával víve a friss rejtély első, halk suttogását.