242/7. Az aranydiplomata táskája — Vészjósló nehezékek a fülkében

Az Intercontinental Express egyenletes ritmusban zakatolt Saint-Mireux felé. A VIP hálókocsi folyosóján a feszültség szinte tapintható volt, bár Monsieur Vaneau arcán ebből semmi sem látszott; csupán halkan kavargatta délutáni teáját. Vele szemben a fiatal diplomata ült, aki olyan görcsösen szorította a térdére fektetett, szokatlanul nehéz bőröndöt, mintha az élete múlna rajta. Homlokán apró izzadságcseppek csillogtak.
– A diplomácia szép hivatás, fiatalember – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával –, feltéve, ha a táska tartalma nem nyomja súlyosabban a kart, mint a lelkiismeretet.
– Ez... ez puszta protokolláris teher, uram! – dadogta a diplomata, miközben ijedten pillantott az idős hölgyre, akinek egyik macskája épp gyanakvó szimatolásba kezdett a táska sarka körül.
– Ó, a kis hercegem sosem téved – suttogta az idős hölgy rémülten, szorosan magához ölelve a másik kedvencét. – Valami fém szaga van annak a doboznak. Valami... fenyegetőé.
A diplomata arca hamuszürkévé vált. Reszkető ujjakkal próbálta ellenőrizni a táska sárgaréz zárját, de a fémcsat egyetlen halk kattanás nélkül, holtan engedett a szorításnak. Amikor felpattintotta a fedelet, a fülkében megfagyott a levegő: a bársony bélés közepén, az egykori aranyozott asztrolábium helyén csupán egy darab értéktelen, durván megmunkált ólomtömb hevert, mellette pedig egy kettévágott, vörös viaszpecsét darabjai hevertek.
– Kiraboltak! – sikoltotta a diplomata, miközben a folyosóról a helyi nyomozók is riadtan néztek be a fülkeajtón.