242/6. A smaragd kehely titka — Vasúti végjáték Salignacban

A szerelvény hirtelen rándult egyet, fémes csikorgás hasította át a levegőt, mintha maga a vasút is mélyet sóhajtott volna a dráma súlya alatt. Poharak csörrentek meg az étkezőkocsiban, egy félig elfogyasztott croissant pedig méltatlanul zuhant le egy asztalról. Az Intercontinental Express, amely általában a sima utazás mintaképe volt, megrázkódva állt meg. Salignac állomásra érkeztek.
Az ajtók jellegzetes szisszenéssel nyíltak szét, mintha a zaklatott utas, Monsieur Dubois, sorsának megpecsételését jelezték volna. Két szigorú arcú, egyenruhás alak lépett a peronra, tekintetük végigsöpört a kocsin, majd megállapodott a hegedűtok mellett álló, sápadt férfin. Egyikük, egy bajuszos, testes felügyelő, olyan hangon dörrent meg, mintha egyenesen a peron talpából nőtt volna ki: – Monsieur Dubois, feltételezem? Letartóztatom Önt a törvény nevében, a smaragd kehely ellopásának ügyében!
Monsieur Dubois, aki korábban oly vehemensen tiltakozott a „zöld por” ellen, most egyetlen tehetetlen bólintással jelezte, hogy elfogadja a sorsát. Teátrális pánikja elpárolgott, helyét egy halk, megalázott rezignáció vette át. Monsieur Delaunay, még mindig tágra nyílt szemekkel, Monsieur Vaneau felé fordult. – És mi lett volna a smaragdporral, ha a tolvaj nem kaparja le, Vaneau úr?
Vaneau, ajka szélén halvány, alig észrevehető mosollyal, befejezte a gondolatmenetét: – Akkor valószínűleg egy sokkal kevésbé ragyogó, ám annál árulkodóbb nyom maradt volna a bársonyborítás mélyén. A sietség mindig rossz tanácsadó, még a legművészibb lopásoknál is. A rendőrök elvezették Monsieur Dubois-t, aki utoljára még hátrafordult, mintha elbúcsúzna a zenei metaforák birodalmától, vagy talán a szabadságtól.
Az utasok egy része leszállt, mások sietősen felszálltak, mintha attól tartanának, hogy lemaradnak a következő előadásról. Az idos-holgy-macskakkal diszkréten megigazította a kalapját, miközben az egyik macskája gyanakodva pislogott egy új, meglepően súlyosnak tűnő bőrönd irányába, amelyet egy fiatal-diplomata hozott magával. Monsieur Vaneau csupán figyelte a forgatagot, száraz humorral nyugtázva, hogy a bűnözés sosem pihen, még akkor sem, ha az ember egy kényelmes hálókocsiban utazik. A vonat ajtajai becsukódtak, és a szerelvény halk zúgással ismét útnak indult, új rejtélyek és új, meg nem nevezett állomások felé.