242/5. A smaragd kehely titka — Az óra és a por

– De... de ez nonszensz! – kiáltotta a zaklatott utas, hangja vékonyra rekedt a pániktól, és hirtelen felpattant. – Én csak egy művész vagyok! Egy érzékeny lélek, akit a múzsák vezérelnek, nem pedig... nem pedig holmi zöld por!
– A múzsák néha meglehetősen gyakorlatiasak tudnak lenni – felelte Vaneau, szeme sarkából figyelve az ember mozdulatait. – Főleg, ha egy vagyonba kerülő drágakőről van szó, amelyről úgy tűnik, éppen az imént szabadult meg a nemes hegedűtok gyomrából.
Monsieur Delaunay felkiáltott, tágra nyílt szemekkel. – Szóval, a kehely! Azt kereste! Ezt a port a kehelyről kaparta le, miközben azt hitte, senki sem látja a sötétben!
Vaneau elmosolyodott, mintha egy ravasz macska épp egy egérlyuk előtt ücsörögne. – Pontosan. Azt hitte, a sötétség jótékony homálya mindent elfed. Még a porfelhőt is, ami egy ilyen művelet közben óhatatlanul keletkezik.
A zaklatott utas arca elfehéredett. Villámgyorsan megfordult, és a folyosó felé akart szaladni. Ám Monsieur Vaneau mozdulatlan maradt, csak elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig nézte.
– Pontosan öt perc múlva Salignac állomásra érkezünk – mondta nyugodtan, anélkül, hogy felemelte volna a hangját. A zaklatott utas, mintha falba ütközött volna, megtorpant. Tudta, hogy nincs esélye. A vonat sebessége nem engedi meg a menekülést, és a peronon már várják őket.
Delaunay elképedve nézte a detektívet. – Hogyan...? Honnan tudta, hogy ő...?
– A zöldes pornyomok meséltek – válaszolta Vaneau, miközben visszacsukta az óráját. – Valamint az a tény, hogy túl gyorsan próbált elmenekülni a zenei metaforák birodalmából a valóságba, ahol a smaragdpor egyértelmű fizikai bizonyíték.