242/4. A smaragd kehely titka — Smaragdpor a bársonyon

– Ha nem a termoszt keressük, akkor mégis mit? – méltatlankodott Monsieur Delaunay, miközben gyanakvóan piszkálta meg a cipője orrával a szalonkocsi méregzöld szőnyegének szélét. – Csak nem képzeli, hogy a kehely magától kelt szárnyra a sötétben?
– Nem valószínű – felelte Vaneau, és elegánsan megigazította mandzsettagombjait. – A nehézkes ezüst tárgyak ritkán mutatnak aerodinamikai hajlamokat. Sokkal gyanúsabb számomra ez a feltört hegedűtok, amelynek zárja meglepően könnyen engedett a fizika törvényeinek.
A zaklatott új utas, aki még mindig az egyik plüssfotel mögött kucorgott a padlón, riadtan kapta fel a fejét.
– A hangszerem! – suttogta rekedten. – Meggyalázták a művészetet!
– Vagy inkább felszabadították a felesleges tehertől – jegyezte meg Vaneau szárazon. Odalépett a földön heverő, megviselt tokhoz, és vékony ujjával végigsimította a sötétkék bársonyborítás belső peremét. – Nézze csak, Delaunay. Egy valódi Stradivarius tulajdonosa ritkán tömi ki a hangszer testét finomra őrölt, zöldes színű porral. Különösen nem olyannal, ami kísértetiesen emlékeztet az értékes drágakövek megmunkálásakor keletkező smaragdporra.
– Ez... ez puszta véletlen! – dadogta a zaklatott utas, miközben lassan hátrálni kezdett a folyosó üvegajtaja felé.
– A véletlenekkel az a baj, hogy túl sokáig utaznak velünk ugyanazon a jegyen – mondta a detektív. – Az Intercontinental Express hamarosan Salignac állomására ér, és attól tartok, a helyi hatóságok kevésbé fogékonyak a zenei metaforákra, mint a fizikai bizonyítékokra.
Delaunay tágra nyílt szemmel meredt a tokra, miközben a macskás idős hölgy cirmosa hangos dorombolással dörgölőzött a sarokban álló nehéz bőröndhöz.