242/3. A smaragd kehely titka — Termosz és tévedések

– Ha megengedi, Monsieur Vaneau, én máris látom a tettest – suttogta Delaunay, és vádlóan bökött a fekete kalapos úr irányába, aki feszülten méregette őket a szemközti ülésről. – Nézze csak azt a természetellenes dudort a köpenye alatt! Pontosan akkora, mint egy kehely talpa. Ráadásul rendkívül gyanúsan szorongatja.
– Valóban figyelemreméltó megfigyelés – bólintott Vaneau, miközben lassan odalépett a férfihoz. – Bár meg kell jegyeznem, egy ilyen felbecsülhetetlen értékű műtárgyat forrón tartani meglehetősen szokatlan eljárás lenne.
– Ez hallatlan! – pattant fel a fekete kalapos úr, és teátrálisan rántotta elő a köpenye alól a kérdéses tárgyat: egy méretes, kissé horpadt fémtermoszt. – Csak a hársfateámat óvom! A torkom rendkívül érzékeny a huzatra, amit ez a szalonkocsi áraszt. Ha gyanúsítani merészelnek, a legközelebbi állomáson panaszt teszek!
– És a smaragd? – kérdezte csalódottan Delaunay, miközben a macskás idős hölgy halkan felkuncogott a háttérben, ölében a lustán nyújtózkodó cirmossal.
– Legfeljebb a teafű prémium minőségében keresendő – jegyezte meg Vaneau szárazon. – A látszat, kedves barátom, gyakran csupán arra szolgál, hogy a szemünket lefoglalja, amíg az igazság csendben kisétál a folyosóra.
A szürke köpenyes, zaklatott utas közben a padlón mászva kutatta át az ülések alatti réseket, mintha a nehéz serleg csak úgy begurulhatott volna egy ottfelejtett magazin alá.
– De hát nem nyelhette el a föld! – jajveszékelt.
– A föld biztosan nem, hiszen jóval felette száguldunk – mutatott az ablakon túl elsuhanó, sötét fenyvesekre a detektív. – Ám a hirtelen sötétség és a szomszédos fülkék közelsége kiváló lehetőséget teremtett valakinek, aki pontosan tudta, mit keres. És a játék még csak most kezdődik.