242/2. A smaragd kehely titka — Kétségbeesett pillantások a sötét után

Delaunay közelebb lépett a feltört hegedűtokhoz, és hitetlenkedve meredt a bársonybélésben maradt üres mélyedésre.
– Ez... ez egyszerűen lehetetlen! Fényes nappal, egy száguldó vonaton? – suttogta döbbenten, miközben a lengő ajtó felé pillantott.
– A fizika és a pimaszság ritkán törődik a menetrenddel, kedves Delaunay – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben lehajolva, egyetlen finom ujjmozdulattal megérintette a tok sárgaréz csatját. – Ráadásul a hirtelen sötétség rendkívül jótékony hatással van a kézügyességre.
A szürke köpenyes, zaklatott utas a fejét fogva roskadt le az egyik plüssülésre.
– Végem van! A smaragd kehely... Azonnal meg kell állítani a vonatot! – kiáltozott, miközben a sarokban gubbasztó fekete kalapos úr és a macskás idős hölgy is riadtan húzták össze magukat a feszült hangulattól.
– Nyugalom – intett Vaneau a folyosó felé lépve. – Egy száguldó expresszről meglehetősen kényelmetlen lenne leszállni egy ilyen értékes, és tegyük hozzá, feltűnően nehéz műtárggyal. Kivéve persze, ha az elkövető bízik a következő állomás, Mont-sur-Sambre közelségében.
– Ön szerint a tolvaj még itt van? – kérdezte Delaunay.
– Egészen bizonyos. És a kehelynek sincs szárnya. Úgy tűnik, az utazásunk tartogat még némi szellemi izgalmat.