242/1. A smaragd kehely titka — Váratlan sötétség a szalonkocsiban

A zötyögő szalonkocsiban Delaunay még mindig a homlokát törölgette az előző izgalmak után.
– Elképesztő, Vaneau barátom. Az aranytömbök a macskakosárban... Ki gondolta volna? – suttogta Delaunay.
– A fizika törvényei, kedves Delaunay. Egy macska ritkán nyom harminc kilogrammot, hacsak nem táplálják kincstári nehézfémekkel – jegyezte meg Vaneau szárazon.
A szomszédos plüssülésen helyet foglaló szürke köpenyes, zaklatott úr eközben görcsösen szorította magához a hegedűtokot. Időnként gyanakvó pillantásokat vetett a két férfira, mintha attól tartana, hogy máris leleplezték a titkát.
– Csodálatos hangszer lehet – fordult felé Vaneau, elegánsan bólintva. – Bár a súlya alapján inkább egy kisebb bronzmozsarat gyanítanék benne, mintsem egy finom Amati-hegedűt.
– Csak... csak egy családi örökség – dadogta a zaklatott utas, miközben ujjai fehéredtek a fogantyún. – Salignac állomásig kell eljuttatnom. Nem engedhetem meg, hogy bárki hozzányúljon.
– Megnyugodhat, ezen a vonaton a legbiztonságosabb kezekben van – mosolygott Delaunay, de a mondatot már nem tudta befejezni.
Hirtelen éles, fémes csattanás hallatszott a folyosó felől, és a szalonkocsi fényei egyszerre pislákoltak el. Mire a lámpák újra felgyulladtak, a szürke köpenyes úr hegedűtokja üresen, feltörve hevert a padlón – a benne lévő, smaragdberakásos arany kehelynek nyoma veszett, miközben a folyosó ajtaja még lágyan ingott a huzatban.