241/9. Az aranyozott igazság — Saint-florentin-i leleplezés

Émile Vaneau megfontolt mozdulattal előhúzta mellényzsebéből a régi ezüst zsebórát, kipattintotta a fedelét, majd csendesen megszólalt:
– Pontosan két perc múlva megállunk Saint-Florentin peronjánál.
Monsieur Delaunay kérdőn nézett a fődetektívre, miközben a fekete kalapos úr még jobban összekuporodott a plüssfotelban.
– Mindenki azt hitte, egy kedves idős hölgy szállít egy jókora cirmost – fejtette ki Vaneau nyájasan. – A félrevezetés ott kezdődött, amikor Ön a sötét folyosón kicserélte a saját nehéz táskáját a kosárra. Ám a fizika és a biológia makacs dolgok: egy tömör aranytömb sosem nyávog, a rézbevonat pedig nem takarja el teljesen a kincstári bélyegzőt.
– De én… – dadogta a fekete kalapos úr teljesen elfehéredett arccal.
– Ön azt remélte, a cserével teljesen kibújik a felelősség alól – folytatta Vaneau higgadtan. – De mostanra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy Ön…
A vonat hirtelen nagyot zökkent, a kerekek élesen csikordultak a síneken, s a szerelvény megállt. Az ajtó lendületesen kinyílt, s két helyi nyomozó lépett be a szalonkocsiba.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, kincstári arany csempészésének vádjával! – jelentette ki a rendőrbiztos a fekete kalapos férfi elé lépve.
– …a keresett elkövető – fejezte be Vaneau a mondatát, majd kényelmesen felhörpintette a teáját.
A lebukott csempészt gyorsan elvezették. A peronon megelevenedett az élet; miközben néhány utazó leszállt, egy szürke köpenyes, zaklatott úr lépett fel a kocsiba, aki gyanakodva szorongatott a kezében egy szokatlanul nehéz hegedűtokot. Vaneau csendben figyelte az új érkezőt, miközben az Intercontinental Express lassan kigördült az állomásról a sötét éjszakába.