241/8. A hamis rézbevonat — Tea és vallomás a szalonkocsiban

A szalonkocsi plüssfoteljeiben a hangulat messze elmaradt a megszokott utazási idilltől. A fekete kalapos úr idegesen törölgette a homlokát, míg Monsieur Delaunay a gyanús kosárral az ölében foglalt helyet, ügyelve rá, hogy az álcázott tömb még véletlenül se tehessen kárt a lakkozott dohányzóasztalban.
– Teát, Monsieur? – kérdezte Émile Vaneau végtelenül szívélyesen, amint a felszolgáló lehelyezte a gőzölgő csészéket. – A meleg ital jót tesz a megviselt idegeknek. Különösen, ha az ember poggyászában nehezék gyanánt tömör arany lapul.
– Már mondtam, ez egy teljes félreértés! – tiltakozott a férfi elszorult hangon. – Egy ismeretlen hölgy kért meg a csomag átvételére! Fogalmam sem volt róla, mi van benne!
– Rendkívül nagylelkű ismeretlen lehetett – jegyezte meg Delaunay szárazon, miközben közelebbről is megvizsgálta a fémtömb szélét. – Főleg, hogy a hevenyészett festékréteg alatt pontosan látszik a kincstári bélyegző nyoma.
– A csempészet művészete nem a csomagolásban rejlik, hanem az ártatlanság színházában – fűzte hozzá Vaneau, majd egy finom mozdulattal megkeverte a teáját. – Ön azt hitte, egy idős hölgy macskás kosara a legkevésbé gyanús fedőfedél. Ám elfelejtette, hogy egy valódi macska néha nyávog is, a színarany viszont konokul hallgat.
Mielőtt a fekete kalapos úr újabb kifogásba kezdhetett volna, a kerekek éles sikoltással csikordultak meg a síneken. A szalonkocsi kristálypoharai halkan összekoccantak, amint az Intercontinental Express zökkenve lassítani kezdett. Az ablakon túl felbukkantak Saint-Florentin állomás gázlámpáinak sárgás fényei.