241/7. Súlyos igazságok — Aranyos csendélet a szalonkocsi felé

– És meglehetősen kiszámíthatóan is végződik – tette hozzá Monsieur Delaunay, miközben óvatosan, két ujjal felemelte a macskás kosárban rejtőző, gyanúsan csillogó fémtömböt. – Különösen, ha a futár elfelejti, hogy az aranytömbök ritkán igényelnek macskaeledelt.
Az idős hölgy eközben szorosan magához ölelte a valódi Minut, akit Delaunay időközben kiszabadított a hármas fülke fogságából.
– Ó, az én drága, ártatlan kincsem! – suttogta felháborodottan a fekete kalapos úr felé pislogva. – Képzeld, Minu, ez a szörnyeteg téged akart használni csempészárunak!
A fekete kalapos úr arca a sarokba szorított rágcsálókéra emlékeztetett.
– Nem bizonyíthatnak semmit! – sziszegte, miközben rémülten méregette a folyosó mindkét kijáratát. – Csak egy csomagot szállítottam!
Émile Vaneau ekkor lassan a mellényzsebéhez nyúlt. Elővette régi, ezüst zsebóráját, halk kattanással kinyitotta, és egy pillanatig csendben nézte a mutatók járását.
– Pontosan tizennyolc perc múlva Saint-Florentin állomásra érkezünk – jegyezte meg végtelen nyugalommal, majd visszacsúsztatta az órát a zsebébe. – Ahol a helyi hatóságok már rendkívüli érdeklődéssel várják a nehézfémek vasúti szállításának részleteit. Addig is, Monsieur, javaslom, folytassuk ezt a beszélgetést a szalonkocsiban. A folyosói huzat köztudottan árt a vallomásoknak.