241/6. Az álcázott szállítmány — Csillogó bizonyítékok a folyosón

A fekete kalapos úr nyelt egy nagyot, majd hátát a keskeny folyosó faburkolatának vetve próbált magabiztosnak tűnni.
– Még ha így is lenne… önöknek semmiféle jogalapjuk nincs arra, hogy feltartóztassanak egy magánutas személyes holmiját! – méltatlankodott szaporán szedve a levegőt.
– A magánutasok személyes holmija ritkán haladja meg a húsz kilogrammos tömbönkénti öntvénysúlyt, Monsieur – jegyezte meg Vaneau elmélkedve, miközben a kosár bélését finoman félrehajtotta. – Ráadásul a finomított aranynak van egy meglehetősen sajátos tulajdonsága: rendkívül rosszul nyávog.
Delaunay határozottan elállta a folyosó kijáratát, karját összefonva.
– Minu! Ó, szegény párafülkés kedvencem! – kesergett az idős hölgy, s gyanakvó pillantást vetett a fekete kalapos úr zakózsebéből kikandikáló szőrszálakra. – Ugye nem esett baja annak a drága jószágnak?
– Megnyugtatom, Madame, a valódi kosár a hármas fülke csomagtartóján pihen – fordult felé Vaneau szelíd mosollyal. – Az úriember mindössze a fedelet cserélte ki, remélve, hogy a macska természetes vonakodása a mozgatástól leplezi majd a fémnehezék jelenlétét.
A fekete kalapos úr szemei megrándultak, s ösztönösen az oldalzsebéhez nyúlt, ám Delaunay egyetlen lépéssel közelebb lépett.
– Ne tegyen semmi meggondolatlant – figyelmeztette Delaunay.
– Csupán a zsebkendőmet keresem! – vágta rá a férfi hevesen, s homlokáról megtörölte az izzadságot. – Különben is, ez a szállítmány nem az enyém, én csak továbbításra kaptam!
– Egy ismeretlen megbízótól, feltételezem – bólintott Vaneau elegánsan. – A történetek ezen része mindig meglepően hasonlóan kezdődik.