241/4. A gyanús macskakosár — Cirmos árnyak és nehéz kőzetek

– A kis Minu valóban tüneményes lélek lehet, Madame – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben finoman megkocogtatta a kosár alját a sétapálcája ezüst gombjával. Újabb tompa, fémes koccanás volt a válasz. – Bár meglepne, ha egy szőrös kedvenc ilyen meggyőző rézhangon nyávogna.
– Ugyan már, uram! – csattant fel az idős hölgy, s felháborodottan összefonta a karját. – Ez a maiak érzéketlensége! A perzsák köztudottan nehéz csontozatúak, különösen, ha kissé megfáztak a huzatban.
– Csontozatúak? – hűledezett Delaunay, s megpróbálta fél kézzel megemelni a fonott kosarat, de a pánt csikordulva megfeszült. – Ezzel a csontozattal a kis Minu egyenesen a kohóból érkezett!
A fülkeajtó ekkor teljesen feltárult, és a fekete kalapos úr lépett a folyosóra. Szeme idegesen ugrált a hölgy tejesüvege és a gyanús kosár között, keze pedig görcsösen szorította a kabátja hajtókáját.
– Bocsánat a zavarásért – kezdte selypes, remegő hangon –, de úgy vélem, félreértés történt. Ez a kosár nem az öné, tisztelt hölgyem! Valójában az én személyes... geológiai mintáim lapulnak bent. Ritka kőzetek!
Vaneau halvány, száraz mosollyal fordult a jövevény felé.
– Geológiai minták egy macskamenta-illatú fűzfakosárban? Különös gyűjtési szenvedély, uram. Különösen egy olyan vonaton, amely éppen Saint-Mireux felé száguld.