241/2. A gyanús macskakosár — Fémes hangok a sötétben

– Tejesüveg? – suttogta Delaunay, és megpróbált feltűnés nélkül közelebb hajolni a fonott kosárhoz. – Csak nem azt akarja mondani, Monsieur Vaneau, hogy az idős hölgy nem is macskát utaztat abban a dobozban, hanem valami egészen mást?
– A tejesüvegek ritkán nyávognak saját jószántukból – felelte Vaneau szárazon. – És meglehetősen szokatlan, hogy egy macska súlya megegyezzen egy kisebb öntöttvas üllőével.
Mielőtt közelebbről megvizsgálhatták volna a gyanús poggyászt, a fülkesor végéről sietős, bizonytalan léptek hallatszottak. A fekete kalapos úr közeledett, kalapját mélyen a szemébe húzva, arca sápadt volt a rettegéstől. Amikor meglátta a kosár mellett álló két férfit, hirtelen megtorpant.
– Önök… mit keresnek itt? – dadogta, miközben idegesen szorongatta kabátja gombját. – Ez a folyosó nem magánterület?
– Az Intercontinental Express folyosói a legdemokratikusabb helyek, uram – mondta Vaneau megnyugtató mosollyal. – Bárki szabadon csodálhatja a tájat, vagy éppen az elnémult macskakosarakat. Ön talán ismeri a tulajdonosukat?
– Semmit sem ismerek! – vágta rá sietősen a fekete kalapos úr, és szinte menekülve lépett be a saját fülkéjébe, rácsapva az ajtót a gyanakvó Delaunay-ra.
– Ez az ember tiszta idegbeteg – jegyezte meg Delaunay. – Úgy viselkedik, mintha üldöznék.
– Vagy mintha tudná, mi van a kosárban – tette hozzá Vaneau, miközben cipője orrával óvatosan megérintette a fonott doboz oldalát. Tompa, fémes koccanás volt a válasz.